Ez a bejegyzés egy kicsit talán méltatlanul hanyagolt úti célról, a szlovák paradicsomról szól. 3 éjszakát töltöttünk ott egy baráti pár társaságában, és két csodálatos túrát tettünk a Hernád völgyében. Nem vagyunk különösebben edzett túrázók, nem teljesítünk hetente teljesítménytúrákat, nem vettünk részt a Kinizsi 100-on, de azért puhánynak sem mondanám magunkat :) 

Az indulás napja péntek, munka után. Az autó megtankolva, felpakolva, a megbeszélt időpontban a létszám is teljes, nincs más hátra, mint előre. Aggodalomra ad okot, hogy mindenkin látszik az egész heti hajtás fáradalma, sebaj, innen már csak jobb lehet... A fővárosból kiérve hasítunk az autópályán, kis hazánkat Salgótarján után Somoskőújfalunál hagyjuk el. Hozzászokhattunk volna, de valahogy még mindig furcsa érzés az elhagyatott határátkelőhelyek látványa, a rozsdaette valutaváltó bódékkal, illetve az enyészetté vált határőrfülkékkel. Persze könnyebb mindenféle útlevél-, meg csomag ellenőrzés nélkül átlépni az északi szomszédunkhoz. Gyors pihenő a határ szlovák oldalán, belőjük a GPS-t, illetve a parkolóban mellénk guruló magyar kisbusz vezetőjével eszmét cserélünk, merre is érdemes menni. Nem tudom, mit lát bennünk, hogy a papírtérkép és a GPS ellenére is a mi véleményünkre adjon... Remélem odaértek a szállásukra :) 

Nekivágunk hát az útnak, ami eleinte meglepően jó minőségű, lehet is rajta normálisan haladni. Az utolsó 50 kilométeren aztán megérkeznek a szerpentinek, ami az Alföldön szocializálódott pilótának feladja a leckét, borulnak is az utasok jobbra-balra. Gyorsan meg is szavaznak egy kényszerpihenőt. Ahogy megy le a nap, úgy lesznek egyre rosszabb kondícióban az utak, nem elég, hogy sötét van, szép lassan az összefüggő aszfalt és a fényvisszaverős szalagkorlát is szép emlékké silányul. Mintegy kárpótlásképpen hol egy riadt nyúl tűnik fel a reflektorok fényében, hol egy őz ugrik be az útszéli bozótba. Kevés ilyen élménnyel gyarapodik az ember a Kerepesi úton, na. Erősen benne járunk az estében, amikor végre megérkezünk a parányi faluba, Arnutovcébe és elfoglaljuk szállásunkat a  családias hangulatú Usmev panzióban. A megérkezés öröme hamarosan borosüvegek kinyílásával társul és izgatottan várjuk a másnapi túrázást.

A reggeli ham&eggs elfogyasztása után elkocsikázunk a mintegy 7 km-re lévő Chingov-ba, ahol pár euró befizetése után neki is vághatunk a túrázásnak. Az idő kiváló, a pulóverek így az autóban maradnak. Az út első szakasza kaptató felfelé, de ahogy felérünk a Tamás kilátóba, semmivé válik a szapora légzés és az emelkedőtől bedurranó vádli érzése. A kilátás egyszerűen pazar, megérinti az embert a parányi porszem vagyok a gépezetben érzés. Tériszonyosoknak érdemes a sziklaperem szélétől messzebb megállni, még a magasságtól egyébként nem ódzkodó kis csapatunk is óvatosan szemléli az alant elterülő mélységet. A csúcs-csoki elfogyasztása,majd a közös képek elkészítése után leereszkedünk a Hernád völgyébe, ahol a sziklába ékelt grill-rácsokon, tepsiken haladunk tovább. Leírni nem lehet, egyszerűen gyönyörű az egész. A pataktól ismét felfelé visz az utunk az egykori kolostorhoz. Útközben a kaptatót időnként létrák és parányi vízesések törik meg. Egy kis adrenalin is társul a mászáshoz, ahogy a vízesés mosta nedves létrákon tornázzuk fel magunkat. Nem mi vagyunk a leggyengébb láncszemek a paradicsomban, jóleső érzés lehagyni a kevésbé magabiztos túrázókat. A szembejövő mezítlábas szlovák férfi azért elismerő pillantásokat csikar ki kis csapatunktól is.

A kolostor egy hatalmas réten fekszik, de a legnagyobb érdeklődés mégsem a romot, hanem a kiváló üzleti érzékkel a rét sarkában helyezett büfét övezi. Fogyasztási kényszerünket jégkrém és ásványvíz vásárlásával csillapítjuk, miután tisztázzuk egy felettébb szimpatikus honfitársunkkal, hogy szerintük az a tény, hogy hamarabb álltunk be a sorba, arra enged következtetni, hogy a rendelésünket is hamarabb leadhatjuk, mint ő. A rét árnyékos szélén tömött sorokban ülnek a túrázók, a friss természet illatába belekeveredik a szalámis, ne adj isten a fasírtos szendvics aromája. Így bármennyire jól esne még ücsörögni, rávesszük magunkat a folytatásra, egyúttal kockáztatva azt is, hogy sötétedés előtt nem jövünk le a hegyről. Ahogy távolodunk a tisztástól úgy lesz egyre nyugodtabb és csendesebb a táj. Jól esik magunk mögött hagyni a harsány, egy-két korsó szlovák sörtől fellelkesült kirándulókat. A hegyi ösvényről egyszer csak letérünk és egy mini csoda-világ tárul fel a szemünk előtt. A parányi vízfolyás, ahogy utat tört magának a sziklák között, csodálatos medencéket, csobogókat, tölcséreket hozott létre. Ezekben a víz fölött átívelő pallókon, létrákon, illetve a már jól ismert grill-rácsokon lehet gyönyörködni. Fantasztikusak a színek, a fények és az hogy nem hallatszik más, csak a víz robaja. A fényképező itt is sűrűn kattan, készülnek a fészbuk képek. Miután kigyönyörködjük magunkat, visszatérünk a tisztásra és megkezdjük fáradtságos ereszkedésünket a parkoló felé. Ez a szakasz már kevésbé gyönyörködtet, de kellemesen elbeszélgetve, illetve a korábban látott természeti szépségekkel feltöltve hamar elröppen az a másfél-két óra, amíg megérkezünk a parkolóba. És mit ad isten, még világos van, nem kerül elő az egyetlen magunkkal hozott fejlámpa sem. A parkoló mellett egy étterem van, amit már reggel leteszteltünk és bár a presszó kávé értelmezésében nem feltétlenül értünk egyet az itteniekkel, adunk egy javítási esélyt nekik a vacsorával. Az angol nem az erőssége a személyzetnek, mindenesetre asztaltársaságunk jót derül azon, ahogy pilótánk mutogatva próbálja kideríteni, hogy az étlapon szereplő hús vajon a csirke melléből, ne adj isten a combjából készül. Összességében fáradtan, de megannyi élménnyel gazdagon érünk vissza a panzióba, ahol egy kiadós zuhanyzás és néhány boros pohár összekoccintása után térünk nyugovóra. 

Az éjszaka kiváló alkalom arra, hogy az egész napos túrázástól az elpuhult irodista lábára kisebb-nagyobb vízhólyagok nőjenek, illetve hogy egész kellemes izomláz alakuljon ki a vádli, a comb és a fenék környékén. Ez utóbbi akkor válik viccessé, amikor lelépcsőzünk a panzió lépcsőjén a reggelihez. A mai úti cél kicsit messzebb van, a kb. 12 km-re fekvő Podlesok nevű településre hajtunk. A parkolás itt is pár euró, viszont ezenfelül 1,5 eurót be kell fizetni fejenként a nemzeti parkba történő belépéshez. A Suchá Belá nevű szurdokot fogjuk megmászni. Az út elején egy patak medrében kell előrejutni, bakancsosok előnyben, ők bokáig gázolnak a vízben, mi hétvégi kirándulók kövekről kövekre ugrálunk a futócipőinkben. Az első beázás után persze rájövünk, hogy nem vagyunk cukorból, semmi bajunk nem lesz egy kis víztől, sőt még jól is esik a lábfejnek a hideg. Eleinte zavaró, hogy rengeteg ember van a völgyben, zaj, zsibongás, tömörülés, dugó, nem haladunk, harsány magyarok... Végül félreállunk, adunk egy kis előnyt a honfitársaknak. Ez jó döntésnek bizonyul, hiszen ahogy négyen maradunk a völgyben, egyből más arcát mutatja a jó öreg Zuha Béla. A patakban haladást nem sokára felváltja az igazi adrenalin fröccs, egyre magasabb létrákon kell ugyanis felkapaszkodnunk a zúgó vízesések mellett, kisebb nagyobb sziklaszirteken kell végigmenni a kifeszített láncok segítségével, illetve szűk szikla vájatokon kell átpréselnünk magunkat a nagyon izmos vállainkkal és a hátizsákokkal egyetemben. Próbáljuk megbecsülni a létrák magasságát, de igazából mindegy is a méret, a mászás közbeni érzés, illetve amikor remegő térdekkel visszanéz az ember, hát az megfizethetetlen. Az út vége aztán nélkülözi az adrenalint, kemény alattomos kaptató vár ránk. Itt ismét sok a turista, még szerencse, hogy az igazán kalandos részt sikerül a magunk tempójában megtenni. Felérve következik a csúcs-csoki elfogyasztása, egy kis pihenés, majd a hogyan tovább megtervezése. Egy kevésbé kalandos ereszkedés következik a tegnapi kolostoros tisztáshoz, majd onnan ismét a Hernád felé vesszük az irányt. A patakig erdei séta vár ránk, jórészt lefelé, aztán a Hernádhoz érve kicsit kalandosabbá válik a túra. Jönnek a jól ismert láncos, rácsos, létrás részek. Az adrenalin fröccs nem mérhető a délelőtti szakaszhoz, de pozitívum, hogy négyünkön kívül alig találkozunk kirándulóval. A pataktól Podlesokig már végig tűz minket a nap, így kitikkadva, nagyon fáradtan érkezünk meg a kempinghez. Sajnos itt a kiszolgáló egységek nem állnak a helyzet magaslatán, rántott sajt, rántott hús, mirelit krumpli az egyetlen, amire rá merünk támadni. Gasztro-orgazmust nem élünk át, de legalább az éhség nem mardos minket tovább. Hamarabb hazaérünk, mint tegnap, mégis a fáradtsági szint sokkal magasabb, így a zuhanyzást követően mindkét szobában az álmosság kerekedik felül és este tíz órára mindannyian álomba zuhanunk. 

Utolsó napra már nem tervezünk túrát, a dobsinai jégbarlangot szeretnénk megnézni, ami hétfőnként ugye zárva tart. Aggodalomra semmi ok, kedves útitársunknak ez volt az ötödik szlovák paradicsombéli túrázása és pontosan öt alkalommal nem jutott be a barlangba.

Összességében csodálatos napokat köszönhetünk északi szomszédunknak. A Suchá Belá meghódítása, a Tamás kilátóból a lenyűgöző kilátás, a Hernád mentén tepsiről tepsire mászás, a létrák és láncok, valamint az érintetlen természet szépsége rabul ejtett minket és biztos vagyok benne, hogy visszatérünk még!