A félig-meddig pihenőnappá avanzsált gleccser-túrát követő napon Villach felé vesszük az irányt, a szállodában fellelhető programajánlók ugyanis egy alpesi úttal kecsegtetnek, amely állítólag gyönyörű és az alföldön nevelkedett sofőröknek sem jelent megoldhatatlan feladatot a leküzdése. Én magam sem tudtam volna jobban eladni ezt a programot, szóval hajrá, ott a helyünk!

Az alpesi túraút megtalálása nem jelent gondot, jól ki van táblázva, lehetetlen eltéveszteni. Karintia kártya birtokában ezt is ingyenesen vesszük igénybe, egyébként fizetős a panoráma út használata. Az egész egy lezárt szerpentin-szakasz, amely tényleg könnyen autózható és az út mentén körülbelül 10 pihenőhely van kialakítva, ahol a látvány miatt érdemes megállni. Sajnos az idő nem túl kegyes hozzánk, rekkenő a hőség, miközben ijesztő viharfelhők gyülekeznek körülöttünk. Így a kilátás némiképp korlátozott, de így is lélegzetelállító. Megcsodáljuk a szédületes csúcsok alkotta olasz – szlovén – osztrák hármas határt, a „Vörös-fal” nevezetű sziklafalat, illetve elautózunk egy alpesi kert mellett is, ahová pont a gyülekező vihar miatt nem megyünk be. A csúcsot elérve egy hatalmas parkoló fogad minket, ahonnan túraútvonalak csábítanak minket még magasabbra. Persze a túracipőm a szállodában, illetve az eső lába is egyre inkább kibukkan a felhőtakaróból, így a legközelebbi célpontot választjuk, ami egy kilátóterasz. Marci a hasamra kötve és már indulunk is. Útközben, meg kell állnunk, hogy a Törpét átöltöztessük hosszú ruhába, de az eső kibírja, amíg meghódítjuk a kilátót és visszatérünk a parkolóba. A túraút nem különösebben megerőltető, amit mi sem bizonyít jobban, hogy a bébi hordozó ütemes ringása álomba szenderíti a Törpénket.

Végezvén az alpesi panoráma úttal, elgondolkodunk a Wörthi tó felkeresésén, de végül a szállodába való visszatérés mellett döntünk. Mint később kiderül, helyesen, hiszen menet közben leszakad az ég. A vihar azonban Bad Kleinkircheimen már átvonul, így vacsora előtt még van idő egy kis sétára az egyhetes nyaralásunknak otthont adó falucskában. Tündéri erdei ösvényre lelünk, amely békésen kanyarog alattunk a falu központjáig, balról egy patak, jobbról pedig az erdővel borított hegyoldal által közrefogva. Csend, jó levegő, béke és csak mi hárman… Elemi erővel jár át a boldogság és a „nem cserélnék senkivel sem” érzése. A kis ösvény annyira megtetszik, hogy másnap reggel futva is megteszem a távot, dacolva a szintemelkedés és a dús alpesi levegő jelentette nehezítő tényezőkkel.      

Reggelit követően újra autóba pattan a kiscsalád és ezúttal Gerlitzen az úti cél. Ez egy felkapott téli úti cél a síelők körében, de mi most nyáron fogunk felsíliftezni a csúcsokra. Bevallom férfiasan, kicsi tartás van bennem indulás előtt, hogy Marci mit fog szólni a síliftekhez, de aggódnom nem kell, ugyanis a mi szuper bébink zökkenőmentesen veszi ezt a kalandot is. Az első járgány egy teljesen zárt kabin, majd erről egy, a János-hegyi libegőre hajazó alkalmatosságra szállunk át, amely egészen 1.900 méterig repít minket.

Fentről a kilátás csodálatos, az idő gyönyörű, így előkerül a piknik pléd és máris hanyatt fekve élvezzük a panorámát és egymás társaságát. Sokat elmond az osztrák turizmusról, hogy itt a hegy tetején is találunk játszóteret, hintával, így a legkisebb családtag is kedvére játszhat. Nehezen, de kiragadjuk magunkat a hely varázsa alól és visszaereszkedünk a síliftekkel a parkolóba és az előző nap elmaradt Wörthi tó felé indulunk.

A tó igazi ékszerdoboz, bár nem az az érintetlen, vadregényes alpesi tó ez, mint amelyek Karintia-szerte szegélyezik az utakat, ez inkább a Garda tó vagy a Genfi tó párja, azaz a gazdagság és a presztízs fokmérője, ha valakinek itt van háza, vagy nyaralója. Ez látszik az út menti ingatlanok, illetve a tó körül közlekedő autók értékén is. Úti célunk a tó déli partjának közepén, egy dombon magasodó kilátó, a Pyramidenkogel.  A 2013-ban átadott építmény futurisztikus, designos és semmihez nem fogható, valahogy így kell kinéznie egy kilátónak 2017-ben.

Gyorsan hozzáteszem, hogy én a Debrecen környéki Fancsikai és Vekeri tavi kilátókon szocializálódtam, amelyek vagy ledőltek az évek során, vagy a környező fák egész egyszerűen magasabbak lettek időközben, mint az építmény. Vagy így, vagy úgy, de ezek a fa tákolmányok nem említhetőek egy lapon ezzel a kilátóval. Lifttel suhanunk a torony tetejére, ahonnan további két terasz szintre lehet felmenni. 83 méteres magasságból tekintünk innen le a tóra, amely elképesztő színekben pompázik. Lefelé a bátrabbak csúszdán, a kockázatkerülők a már ismert lifttel juthatnak le a toronyból. Mi a középutas lépcsőzést választjuk, a csúszdát csak a magamra kötött Marci miatt hagyom ki. Na, jó nem. Ez az a fajta adrenalin-fröccs, amit józanul soha… A kilátó lábánál természetesen játszótér csalogat minket, így mi is itt pihenjük ki a nap fáradalmait.

Másnap kivételesen az autó kap pihenőnapot, mi ugyanis jelentkezünk a szálloda fakultatív programjára, ami a „Túra Janival” nevet viseli. Jani az egyik pincér és a környező hegyekre invitál minket egy félnapos sétára. A túra kiindulópontjára végül mégis autóval megyünk, egyrészt mert a szálloda kisbuszában nincsen gyerekülés, másrészt pedig olyan sokan összegyűlünk erre a programra, hogy a végén már szabad felnőtt ülés sem jut a járaton. Pont a létszám miatt lesz különleges a túra, hiszen így alkalmunk nyílik kicsit jobban megismerni azokat a családokat, akiket mindennap látunk a közös étkezések alkalmával. Maga a túra egy kis felvonózással indul a szomszédos St. Oswald nevű településről, majd a környező hegygerinceken kanyargó túra utakon teszünk egy kört. Marcival a hasamon azért fárasztó a menet, van benne szintemelkedés is rendesen, de mindenért kárpótol a látvány. Szép helyre hozott minket ez a Jani pincér, na.

Útközben a csapat kedélyesen beszélget, a mi kis Törpénk pedig édesdeden szundikál a hasamon. Az időjárás is kegyes hozzánk, nem tűz a nap, felhős az ég, de az eső nem ered el, így ismét megússzuk elázás nélkül. A túra végét ismét a lefelé liftezés jelenti, jó döntés volt ezt a programot választani, magunktól egészen biztosan nem fedezzük fel ezeket a túra útvonalakat. Délután a szállodában mindkettőnket egy-egy 30 perces hátmasszázs vár, majd sajnos sor kerül az utolsó vacsorára is.

Nehéz szívvel búcsúzunk a szállodától és a személyzettől, egész héten visszatérő kérdés a beszélgetéseink során, hogy hogyan van az, hogy ilyen helyen is élhetnek emberek, és hogy vajon hogyan tudnánk akár mi is itt élni valahogyan. A kérdések persze válasz nélkül maradnak, de azt leszögezhetjük, hogy eddigi életünk legszebb nyaralását köszönhetjük Karintiának. Fantasztikus vendéglátás, egy minden igényünket kielégítő szálloda és mesebeli helyek járultak ehhez hozzá. Az pedig már csak hab a tortán, hogy a mi kis Törpénk valamennyi útitársunkat és a szálloda teljes személyzetét meghódította, a legzordabb házaspár is Marci combjait csipkedi az utolsó vacsora alatt. Ez a kis kópé a maga irigylésre méltó gyermeki kíváncsiságával szemléli a körülötte lévő világ csodáit, akár hegyi túrázás, akár síliftezés a napi program, egy zokszó nélkül gyűjti az emlékeket. Mi pedig csendben, állandó mosollyal a szánk sarkában adunk hálát az égieknek, hogy pont minket választott szüleinek ez a csodálatos kisfickó.