Idén júliusban úgy döntünk, hogy mi is beiratkozunk azon párok sorába, akik körbetekerték biciklivel a szépséges magyar tengert. "Úgy döntünk" alatt nem azt kell érteni, hogy hosszasan tervezgettük az utat, kijelöltünk letekerendő távokat és ezekhez kerestünk szállásokat, nem, az nem a mi sportunk. Hétfő este eldöntöttük, hogy akkor másnap délután lemegyünk a Balatonra, meglátogatjuk a Tóth családot Lellén és visszük magunkkal a bicikliket is. A booking segítségével foglalok is egy szállást, ami -ahogy az a visszaigazoló e-mailből kiderül - nem Lellén, hanem Látrányban van. Geológus szakos hallgatók, látrányiak és gyakorlott Balaton-kerülők most biztos legyintenek, hogy ugyan már' Látránynak gyakorlatilag Balatonlelle az agglomerációja, de bizony mi csak egy gyors google maps csekkolás után nyugodunk meg, hogy nincs para, indulhat a Látrány-túra! 

1. táv: Dunakeszi - Budapest - Balatonlelle - Látrány

Pakolás és biciklitáska installálás közben ritkán örülsz annak a kérdésnek, hogy "Drágám, szerinted 5 perc múlva el tudunk indulni?" Nekem általában türelmem van, Esztinek meg igaza, így pikk-pakk összedobom a bicikliket, egy hevederszorítás itt, egy gumipókrántás ott és már indulunk is. Útközben azért fohászkodom egy keveset, hogy legyen elég tiszta gatyám, meg azon morfondírozom, vajon a fogkefém a táskában, vagy otthon a mosdó mellett vigyorog-e, de mindegy. A felmálházott biciklik súlyát már a dunakeszi állomáson megérzem, ahogy le- majd felrobogok velük a lépcsőn a peronhoz. Most már tuti, hogy nem hagytunk otthon semmit, baromi nehezek a vasak. Budapesten jön az első küldetés: át kell tekernünk a Déli pályaudvarra. Ha nincs feltúrva a Moszkva, elnézést a Széll Kálmán tér, még sört is lenne időnk venni, így viszont a jegyvásárlás után egy percünk van elérni a vonatot. A kallerek segítőkészsége annyi, mint a hét utolsó napján vásárló a Tescoban. Képesek végignézni, ahogy kívülről rángatom a bringavagon ajtaját, majd miután konstatálom, hogy ez biza csak belülről nyitható, felugrok és ott is kínlódok egy sort, mire ki bírom nyitni az ajtót. Na ekkor jön oda megkérdezni ez a dísz-huszár, hogy "Na, sikerült?"  Sikerült, Vazze... Egy igénytelen szolgáltatásért rohadt sokat fizetnem, azt sikerült! Sebaj, elhelyezkedünk és az 52 fokban elégedetten hátradőlünk, nincs más dolgunk, mint élvezni a közel 3 órás kéjutazást. Siófokon aztán kellemes meglepetés ér minket, kiderül ugyanis, hogy menetrend szerint a vonat itt áll több mint tíz percet. Értsd: van idő leugrani sörért. A rapid gyorsasággal elfogyasztott hideg nedűnek köszönhetően széles mosollyal szállunk le Lellén, ahol már vár ránk a Tóth család. A cuccainkat gyorsan autóval kivisszük Látrányba, mi pedig meglessük, hol nyaralnak a Papiék. A viszontlátás örömét gyorsan alkoholba fojtjuk, így pár óra múlva a szomszédok egy jókedvűen, hangosan kacagó biciklis menetre lesznek figyelmesek: heten hat biciklivel ugyanis elindulunk éjszakai fürdőzni. Az egész napos izzadtság és vonatszag így hamar a habokba merül, mi pedig felfrissülve élvezzük a hidegnek nem mondható víz simogatását. Az éjszakai mártózást követően a család egyöntetű tiltakozása ellenére is biciklire pattanunk, hogy hazatekerjünk Látrányba. Ittasságunkat láthatósági mellénnyel palástoljuk és nekivágunk a 6 kilométeres tekerésnek.

Kifejezetten jól esik az egész napos elevenen megsülés után a hideg menetszél, szóval érdemes volt bevállalni ezt a kései tekerést. Hazaérünk, a bringákat betoljuk az udvarra és felmegyünk a még mindig 30 fokos szobába. A meleg ellenére sincs szükség a báránykák számlálására, itt bizony bealvás van... 

2. táv: Látrány-Balatonlelle-Látrány

Szerda reggelre a Balaton a látrányi franciaágyba költözik, vagy csak ereszt a vízágy, mindenesetre csuromvizesen ébredünk. Az árnyékos udvaron elfogyasztjuk a reggelit, de ennyi idő alatt is eredménytelenné válik a reggeli tusolás. Nem jó előjelek ezek a biciklitúrához. Sebaj, betekerünk Lellére, majd egy óra múlva, az éhség leghalványabb jele nélkül egy csárdában találjuk magunkat, hiába a csapat felének aznap, vagy másnap van a születésnapja. Egykeként nekem mindig fantasztikus élmény, amikor ekkora családot látok egy asztalnál ülni és közösen étkezni, imádom a szűnni nem akaró beszélgetéseket, az asztal különböző pontjain felcsendülő kacajokat és persze a folyamatos szelfizést (Nobel díjat a szelfibot feltalálójának!).

Az ebédet a jól megérdemelt strandolás követi, igazság szerint este jobb volt, egyrészt nem voltak ennyien, másrészt a víz is kellemesebb volt. Délután a hőfok egy egészséges termálmedence hőmérsékletével  vetekszik, de egy csúszdás vízibiciklivel betekerve azért lehet kellemesen hűsítő területeket találni. A napot egy vidámparkozással tesszük teljessé, ami abszolút nem az én sportom. Míg a fiatalabb sógornők sorra ülnek fel az émelyítő, gyomorforgató, villogó, színes kínzóeszközökre, mi Esztivel egy kukac alakú gyerekvasút mellett tesszük le a voksot és hát nem csalódunk, ez a mi sportunk. Az erős kezdés után azért csak ráveszem Esztit egy hullámvasútra, majd megállapítom, hogy a Polip fantázianevű forgó alkalmatosság sem tűnik vészesnek. Sajnos már nem emlékszem, mit üvöltök végig a három perces menet alatt, de hogy nem azt, hogy "Vazze' ez nem is vészes" az biztos. Majdnem meghajlik a kapaszkodóvas a kezem alatt és marhára be vagyok csokizva, az biztos. Ez a szerelem, amikor simán kiugrasz a komfortzónádból a másik kedvéért, vagy a közös hülyéskedés kedvéért. A vidámparkot őrült mennyiségű dodgem futammal zárjuk, hogy az unokaöcs is jól érezze magát. A móka-kacagás után még vár ránk a szokásos tekerés Látrányig, ami így mindennemű spiccesség nélkül már nem annyira mókás, kifejezetten bizarr érzés a két település közti teljes sötétségben karikázni, folyamatosan az út szélét nézve, hogy mikor ugrik elénk valami rettenetes élőlény. Rettenetes élőlény helyett a szállásadónk ugrik elénk a panziónál, mint mondja, látta, hogy a főúton közeledik két biciklis, gondolta, ezek csak mi lehetünk :) Ja, nincs még két ilyen őrült a déli parton!

3. táv: Látrány - Balatonlelle - Keszthely

Reggel ismét csuromvizesen ébredünk, az eddigi legmelegebb nap virrad ránk, szerintem ez a valaha mért legmagasabb júliusi reggeli hőmérséklet hazánkban. A szállásadónk többször elmondja, hogy őrült, aki ilyen időben nyeregbe pattan, mert mint megtudjuk az infarktus nem válogat... Mi viszont annál inkább, úgyhogy az összes tojást felzabáljuk a reggelinél :) Felmálházzuk a bicikliket, egy póló máris használhatatlanná izzadva és abban maradunk, hogy Lelléig betekerünk, legrosszabb esetben fürdünk a Mamiékkal, este meg elvonatozunk Keszthelyre, ez is egy módja a Balaton-kerülésnek. A tekerés azonban csodát tesz, ugyanis a menetszél miatt nem is érezzük, hogy mennyire fojtogató a kánikula, a fejünkön sapka, így a napszúrásra sincs gond, a szívbaj meg úgysem válogat, szóval a vonaton is ugyanekkora eséllyel csaphat le, mint a biciklin. Úgyhogy egy gyors hidratálás után búcsút intünk a Tóth családnak, illetve Balatonlellének és nekivágunk a túrának!

A kilométerek fürgén suhannak alattunk, a déli part nem különösebben izgalmas, semmi emelkedés, csak arra kell figyelni, hogy kövessük a kijelölt bringaút vonalát. Eszti mindenesetre nagyon élvezi, ahogy a nyaralóövezetek kis utcáin végigsuhanunk, lehet bambulni a szebbnél szebb házikókat, illetve időként megcsillan a tó vize is a láthatáron. Nézelődve, csevegve hasítunk át Bogláron, majd a fonyódi kikötőnél megszavazunk egy megállót, így is borult a minden faluban iszunk egy fröccsöt terv. Egy pizzéria teraszán ülünk le és a kezdeti bénázás után a pincér egy olyan tonhalas pizzával kompenzál minket, hogy ejha, le a kalappal. Desszert gyanánt a brutális kajakóma érkezik, így egyikünknek sincs ellenére, hogy eltoljuk a bringákat a partra és ott kinyúljunk egy kicsit a hűvösben. Mint a vadnyugati pisztolyhősök, a lovak kikötve, mi pedig szundikálunk az árnyékban. Az idillnek egy akadémikus strandoló vet véget, aki egy távcsővel az északi part viharjelzéseit pásztázva bejelenti, hogy hamarosan beindul az égiháború és óriás vihar söpör végig a tóparton. Mondjuk mond valamit az ember, távcső nélkül is látjuk, hogy beborult északon.

Így hát lóra pattanunk és tovább tekerünk. Ezzel úgy összezavarjuk a vihart, jól kikerül minket. A következő nagyobb pihenő Balatonmáriafürdőn esedékes, ahol egy csodás helyre bukkanunk, a Viktor vendégházra. Isteni a rozé, van medence és úgy egyáltalán rendben van a hely. Csak bízom benne, hogy a booking-on lőtt keszthelyi szállás is valami hasonló lesz. Ember tervez...

A Balaton nyugati oldala kevésbé felkapott, szerintem nem sokan táboroztak ott gyerekkorukban. A bringaút is egy erdős részen kanyarog, sehol egy fröccs. Eszti meg is állapítja, hogy ez így nem is Balaton-kör, hiszen a tónak se híre, se hamva. Nálam az első holtpont is itt jön el, kb. 15 kilométerre Keszthelytől. Egy gyors megálló, egy müzliszelet és 10 perc pihi azonban egyből helyre is tesz, úgyhogy a következő fröccsöt már Keszthelyen szürcsöljük el a Balaton partján. Ez az élet! Pikk-pakk megtaláljuk és elfoglaljuk a szállást, ami a célnak éppen megfelelő. A bringák a ház udvarán egymáshoz láncolva, de legalább kapunk egy ponyvát, amivel álcázni tudjuk őket. A szobáról csak annyit, hogy a fajansz és a mosdókagyló sárga színűek, ami valamikor a '70-es '80-as években volt divat. Gyorsan megvacsizunk egy étteremben, majd rövid kikötői sétát követően nyugovóra térünk, hiába ez az első tekergős napon letudott 50 kilométer megdolgoztatja puhány testünket. A hőségriadóval dacolva, a vihart szerencsésen elkerülve, zokszó és hiszti nélkül abszolváljuk az első szakaszt.

4. táv: Keszthely - Badacsonytomaj

A következő napot egy kicsit lazábbra terveztük, így a napi penzum egy bő 20-as. A napot a keszthelyi Lidl-ben kezdjük, itt lövünk egy mamutot reggelire. Innen azonban nem tekerünk vissza a keszthelyi partra, hanem azt tervezzük, hogy a következő településen majd szépen kiülünk a tó mellé és romantikusan megreggelizünk. No, az északi part nem ilyen. Egyrészt nincsenek szabad strandok, vagy kikötők, másrészt, ami van az is körbe van kerítve és belépőt kell váltani, hogy bemehess. Így a romantikus reggelire Vonyarcvashegyen a bringaút melletti fák árnyékában kerül sor, már az ájulás határán, remegő lábakkal. Az elfogyasztott étellel párhuzamosan tér vissza belénk az életkedv és a jókedv. Szigligetig gond nélkül haladunk, miközben kisebb-nagyobb emelkedők tesztelik a kitartásunkat, itt azonban elfogy a vizünk. Óriási különbség a déli parttal szemben, hogy az urbanizáció foka itt a nullával egyenlő, sehol egy kávézó, vagy étterem, vagy település, de még egy nyamvadt kék kút sincs sehol. Arra azért az önkormányzatok fektethetnének egy kicsit nagyobb figyelmet, főleg ilyen kánikulában, hogy a bringások pár kilométerenként vizet vehessenek magukhoz. A kitikkadás mellett a tanúhegyeknél már komolyabb emelkedőket is meg kell másznunk, ráadásul Badacsonyörsön macskaköves autóútra visz a bringaút. Hál' istennek az emelkedő tetején egy kocsma áll, azonnal dupla adag hosszúlépésbe és hideg szódába fojtjuk szomjúságunkat. Így felfrissülve örömmel veszem észre, hogy a kocsmán túl már a Római út kanyarog, ami Badacsonyon keresztül egészen a tomaji szállásunkig vezet. A Balaton szerintem egyik legszebb részén járunk, a magasból letekintünk a tóra, a dimbes-dombos tájon öröm tekerni.

Tomajon betérünk a Borbarátok étterembe egy jó fröccsre, meg egy kis útmutatásra a szállásunkat illetően. A Sörpatika nevű helyre sikerül foglalnunk még kedden a vonatról és hát a név alapján minimális elvárásokkal állunk meg a cím előtt. A hely egy kocsma, aminek az emeletén van néhány kiadó szoba. A tetőtér hozza a tőle kánikulában elvárhatót, kellemes szauna érzés fogad minket az egyébként első blikkre oké szobában. Egyedül a bicikli elhelyezés nem tetszik, így közlöm a nénivel, hogy a bringák is a szobában fognak lakni. Miután felmérjük, hogy a szobában pont olyan meleg van, mint a strandon, ez utóbbi mellett döntünk. Így Lelle után ismét van lehetőségünk fürdeni a tóban, ki is élvezzük minden pillanatát. A klasszikus hekk sem maradhat el és kellemes meglepetés eddig, hogy az ételek-italok abszolút rendben vannak, minden finom és pesti viszonylatban nincs is túlárazva semmi. Jóérzésünket fokozza egy szórólap, amin azt olvassuk, hogy Badacsonyban bizony borhetek vannak. Több sem kell nekünk, a jól megérdemelt tusolás után nekivágunk a tábla szerint egy kilométeres távnak. Pontosan három kilométer múlva érünk Badacsonyba, jobb lett volna bringával jönni, láthatósági mellényünk már mondjuk pont van is :) Első utunk a kaja sorra vezet, csak egy vacsi után vetjük bele magunkat a borhét kavalkádjába. A színpadon a Hello Kids nevű formáció zenél és gyorsan megállapítjuk, hogy őket akarjuk majd a valamikori esküvőnkön, zseniális, amit művelnek. 4-5 tételt kóstolunk, jól esik a napközbeni fröccsök után egy kis tiszta bor a szervezetnek.

Maradnánk még, de a fáradtság nagy úr, ráadásul még a három kilométeres séta is ránk vár. A finom borocskák lötyögnek a hasunkban, ahogy a Római úton andalgunk hazafelé. Közben a borsorról felhallatszik a Mennyország Tourist, hát kérem van hangulata az éjszakának. A panzióban dög meleg, a fürdőszobában pedig bogarak fogadnak minket. Így némi papucs csattogás után a ventilátor reggelig pörög, miközben mi álmunkban nyomjuk tovább a "Nézését, meg a járását..."

5. táv: Badacsonytomaj - ???

Ébredés után egy csodálatos reggelit fogyasztunk el a szomszédos étteremben, majd felmálházzuk a bicikliket. Ha a szállás egy fokkal jobb lenne, maradnánk még egy éjszakát, annyira tetszik nekünk a Badacsony, de így nincs nagy vonzereje a Sörpatikának. Sajnos Füred környékén nem találunk szállást, főszezon van, ráadásul az Anna bál is pont aznap van, így mindenhonnan lepattanunk. Az a terv, hogy Tihanyig letekerünk és vagy ott helyben keresünk valamit, vagy legrosszabb esetben áthajózunk Szántódra és ott vagy kerítünk valami ágyat, vagy felpattanunk egy vonatra. A meleg továbbra is embert próbáló, ráadásul némi izomláz is jelentkezik az alsó testrészeken, így egy kicsit nehézkes az indulás. Végigsuhanunk Tomajon és nekivágunk Tihany felé az északi parton. A táj változatos, még mindig dimbes-dombos. Az első 10-est úgy hagyjuk magunk mögött, hogy szinte észre sem vesszük. Valahol Révfülöp és Szepezd magasságában állunk meg egy büfénél, a szokásos hosszúlépés-menüre, amit egy hideg gyümölcslevessel egészítünk ki. Amíg várjuk a kiszolgálást, egy utolsó esélyt adunk az online szállásfoglalásnak. Füred és Tihany lehetetlen, a déli part is kezd elesni, amikor is láss csodát találok egy utolsó szobát a Balatonalmádi Nereus Part Hotelben. Az ár első blikkre húzós, de félpanzióval hirdetik, SZÉP kártyával, így már egész oké. Gyorsan le is ütöm, jön is a visszaigazoló email, ezek szerint küldetés teljesítve, ma is lesz barlang, ahol alhatunk. Így viszont a napi adag bőven 60 kilométer fölé emelkedik. Az első 10-15 kilométer könnyedségét alapul véve vidáman vágunk neki a feladatnak.

Ennek a szakasznak két nagy nehézsége van: egyszer csak eltűnik a jelzés, így néhány perc tanácstalanság, majd vakrepülés következik. Megnyugtató, hogy más bringások is hasonló cipőben járnak, mint mi, nem mi vagyunk az egyetlenek, akik az utat keresik. Később kiderül a turpisság: Balatonrendes után azért hogy ne a 71-es főúton tekerjünk, bevezetnek minket Pálkövére, csak ezt kitáblázni nem sikerül sajnos. A másik nehezítő körülmény, hogy a bicikliút egy darabig a parton halad (lent), majd hirtelen egy balos és a főút mellett (fent) folytatódik tovább. Ez a sok fel-le, fel-le pedig sokat kivesz belőlünk. Ettől függetlenül fitten és vidáman érkezünk meg a nagyjából félúton fekvő Örvényesre, ahol egy kellemes hófehérre meszelt teraszos bicikli pihenőn akad meg a szemünk. Mint kiderül, a dörgicsei borházhoz van szerencsénk, így isteni a hosszúlépés. Feltankolva, megpihenve, mint a pinty áttekerünk Örvényesen, már a Tihanyi-félsziget lehajtójánál is vagyunk, ezt is magunk mögött hagyjuk és egyszer csak begurulunk első közös nyaralásunk kellemes helyszínére, Balatonfüredre. A sétány előtt megállásra csábít egy kis teraszos hely. Isteni lepényt eszünk, rozé hosszúval kísérve. Menetrendszerűen érkezik a kaja-kóma, azonban a Tagore sétány nem az a hely, ahová kifekszik az ember szundítani egyet. Így marad a padon pihenés, egymás fotózása és a szép füredi emlékek felidézése.

A nosztalgiázást követően ismét nyeregben vagyunk és könyörtelenül morzsoljuk porrá a kilométereket a kerekek alatt. Szinte fáradtság nélkül, vidáman beszélgetve gurulunk, amikor ismét egy sörpadokkal, fabódékkal sűrűn telerakott placcra érünk, még jó, hogy megállunk egy rozé hosszúra. Eszti még nem tudja, hol vagyunk, így őszinte gyermeki az öröme, amikor megmutatom neki, hogy a hátunk mögötti vasútállomás táblájára az van írva, Balatonalmádi. Bakker megérkeztünk, letekertük, királyok vagyunk, még egy rozét ide, de rögtön. A mosoly még szélesebbre húzódik, amikor kiderül, hogy a sok kis apró faház bizony az esti borhétre van felállítva. Itt bizony ma is indul a Mulatási...

Pár perces tekerés után már a szálloda légkondicionált recepciós pultjánál állok és minden rendben, a foglalás érvényes, a szoba a miénk. Bármikor bárkinek rosszat mondtam a Balatonról és az ottani vendéglátósokról, most kérek elnézést. Amit itt ebben a szállodában kiszolgálás címszó alatt kapunk, arra nincsenek szavak. A recepciós hölgy azonnal konzorciumot hív össze, hogy hova tehetnénk a bicajokat. Végül a kazánházra esik a választás, ahol a kutya sem jár, viszont fedett, elnöki helyük van a lovaknak, na. A lovasokról nem is beszélve, a tomaji és keszthelyi szállások után egy valódi felüdülés ez a hotel szoba, bár úgy tűnik közös életünkben először külön ágyon fogunk aludni. A szállás elfoglalása után azonnal a hotel strandjára sietünk, de már csak nekem van időm megmártózni, ugyanis a parti őrség perceken belül mindenkit kiterel a vízből és valóban, mintha beborult volna egy kicsit. Mire felérünk a szobába, már le is szakad az ég, hiába, kimaxoltuk ezt a bicikli túrát, gondosan kicentiztük a viharokat. Az eső jófej, mire borozni indulnánk eláll és kellemes hőmérsékletet hagy maga után. Így nem is kérdés, hogy pár perc múlva már egy-egy rozét kortyolgatva talál minket az este. Nagy elhajlásra most sem kerül sor, azért a szervezet érzi a kapott terhelést, ismét győz a fáradtság és hazasietünk.

6. táv: Balatonalmádi - Budapest - Dunakeszi

Terv szerint itt nem érne véget a túra, azonban a reggel borongós és kellemetlenül szeles. Így fájó szívvel, de búcsút intünk a Balatonnak és felpattanunk egy vonatra. Itt megtudjuk, mit megtudjuk, megtapasztaljuk, hogy a MÁV légkondicionáló berendezései csak 20 fok alatti külső hőmérséklet esetén működnek igazán, így pulóverben is fázva érünk be a Déli pályaudvarra. Itt azonban kellemes meleg fogad minket és el is határozzuk, hogy a teljes Balaton körhöz hiányzó mintegy 30 kilométert itt helyben fogjuk abszolválni, a célpont pedig legújabb közös otthonunk, Dunakeszi lesz. Indulás előtt egy isteni házi hamburgert fogyasztunk el a kihagyhatatlan rozé hosszúval a Széna téri Jégkertben, majd a pedálok közé csapunk. Az út a Duna mellett kanyarog, mondjuk a szembeszél nélkül élvezetesebb lenne a dolog. A legszebb rész természetesen a Római part, ahol meg is állunk egy helyen, naná hogy rozézni. Isteni érzés a Duna parton babzsákokon heverni, finom fröccsöt kortyolni és a világ legszebb nőjét bámulni.

Ami kizökkent ebből az idillből, hogy mégiscsak Budapesten vagyunk és a bringák, rajta az összes cuccunkkal lezárva bár, de őrizetlenül állnak a sétány mellett. Így kiragadom magunkat a pillanat varázsából és indulást indítványozok. A túra végére még egy kis töketlenkedés is belefér, Budakalásznál nem találom a biciklis felhajtót a Megyeri hídra, de végül nem ragadunk a Dunántúlon, sikeresen átkelünk a nagy folyón. Az utolsó emelkedő már nagyon nem hiányzik, így elcsigázottan, de annál boldogabban és újabb szép emlékekkel gazdagabban térünk meg barátságos kis fészkünkbe, ahol még vár ránk egy csodálatos hét, hogy kipihenjük magunkat.