Napjaink rohanó világában mindannyian tekerjük a mókuskereket és különböző, remegve várt pillanatoktól reméljük, hogy majd jól kiszakítanak minket a szürke hétköznapokból. Hú, bárcsak hétvége lenne, bárcsak már itt lenne a „négy-nap”, bár jönne már a karácsony, bárcsak már lejutnánk a Balatonra, a telekre, a tengerhez, illetve a kedvenc mindközül, bárcsak nyernénk a lottón. Aha, aztán egyszer csak eltelt a hétvége, vége az ünnepeknek, áll az ember vasárnap este az M7-esen a dugóban és már azon kattog az agya, hogy mi a következő pillanat, amit várni lehet… Közben pedig úgy suhannak el mellettünk a szebbnél szebb pillanatok, hogy az ember észre sem veszi őket….

Így amikor túltettük magunkat a babavárás első kritikus pár hetén, elhatároztam magamban, hogy a hátralévő 7-8 hónapot annak teljes valójában igyekszem megélni és nem fogom siettetni az időt, hogy bárcsak már itt lennél velünk. Persze, ez nem azt jelenti, hogy esténként ne beszélgettünk volna arról, vajon hogyan nézhetsz ki és milyen jó lenne már megpillantani az arcocskádat, de igyekeztünk a babavárás csodálatos pillanatait megélni és maximálisan kiélvezni. Ennek érdekében minden létező vizsgálatra elkísértem Anyát, nehogy lemaradjak valamiről. Ezek közül voltak kellemesebbek, például amikor kiderült, hogy valami zsákocska lengedezik a lábaid között, vagy amikor egy óriás képernyőn keresztül színesben pillanthattuk meg a kis magzatmázas, „anya-orrú” pofidat. És persze voltak kellemetlenebbek is, amikor hajnalban étlen-szomjan kellett beutaznunk a kórházba, hogy Anyát változó méretű tűkkel szurkálják. Nekem ebből annyi hasznom lett, hogy szép lassan a Bajcsy kórház büféjében otthonosabban kezdtem mozogni, mint az irodaház aljában lévő étteremben, tudom például, hogy kávét nem szabad kérni, ugyanakkor a capuccino egész vállalható, a tarjás croissant és az isler pedig egészen finomak. Hál’ istennek a 20 hetes ijedelem óta semmi aggasztó nem történt velünk, egyedül Anyából akartak nagyon cukorbeteget csinálni, de ellenálltunk és hagytuk, hogy az egészséges kismama szervezet tegye a dolgát. Az ezer stadion országában hidd el, ez nem is olyan egyszerű dolog.

Emlékszem, valamelyik januári napon írt nekem Anya, hogy nem akarja elkiabálni, de mintha érzett volna valami kis mocorgást odabent a pocakban. Pár nappal később, egy szombat este, végre én is megérezhettelek, amikor is az Anya pocakjára tett kezem alatt rúgtál egyet. Tudom, neked ez nem lehetett nagy dolog, de én mégis életem első pacsiját kaptam tőled. Azóta a pacsizásból folyamatos kickbox edzések lettek. Néha Anya csak felszisszen egyet, vagy fájdalmasan összerezzen, hiszen olyan ütéseket, rúgásokat, fejeléseket produkálsz, amiket egy küzdő sportoló is megirigyelne. A fenekedet pedig már ugyanolyan pajkosan dugdosod ki hátra, mint Apa...

Miközben te odabent fejlesztetted tökéjre Anya szerveinek megrúgását, mi idekint alakítottuk át a lakást és szereztük be azokat a dolgokat, amik nélkül az internet, a védőnő és az ismerősök szerint leküzdhetetlen hátránnyal indulnál az életben. Talán a legemlékezetesebb a babakocsid beszerzése volt. Többszöri nekifutást követően botlottunk bele a járgányodba és hát azonnal beleszerettünk. Anya ment vele egy próbakört az üzletben és azonnal mindketten éreztük, hogy elvesztünk, a kocsi zsebre rakott minket. Az első hetekben a nappali sarkában állt a verda és én minden áldott este mentem vele egy kört a lakásban, annyira tetszett. Biztos vagyok benne, hogy te is odáig leszel érte.

Természetesen egy ilyen vagány verdával rendelkező, tündéri kisgyermek sem maradhat név nélkül, így mi is összedugtuk a fejünket. Előbb jókat derültünk azon, hogy manapság gyakorlatilag bármilyen nevet lehet adni a gyerkőcöknek, majd megszületett a döntés. Elengedtük a Bogumilt, az Agatont és hasonszőrű társait és a Marcell mellett döntöttünk. Marcell, a mi Marcink, vagy, ahogy egyre gyakrabban szólítunk téged, Kiskrampó (a kis krampusz). Azonban itt sem dőltünk hátra, hanem milliónyi tündéri kis rucit szereztünk be neked, amelyekben egészen biztos, hogy mindenki meg akar majd téged zabálni. Szereztünk neked kiságyat, pelenkázót, ezernyi kütyüt és kiegészítőt. Hogy lélekben és fejben is készen legyünk a fogadásodra, elvégeztünk egy szülő felkészítő tanfolyamot is, ahol a sok okosság mellett megállapítottuk, hogy Anya a környék legcsinosabb kismamája, Apa pedig a lakópark legviccesebb palija.    

Azt hiszem, ha a gyermekkorod is olyan mozgalmas lesz, mint a magzatkorod, akkor nem lesz okod panaszra, Kiskrampó! Egy Ákos koncert szerdán, egy Irigy Hónaljmirigy pénteken, majd egy Caramel vasárnap. Levezetésképpen pedig egyik kedvencem, az István a király rockopera, majd egy izgalmas jégkorongmérkőzés. Anya főnökének hála, mindez az Aréna legkülönbözőbb pontjairól meghallgatva, hogy mindig csak a lehető legkisebb hangzavar jusson el hozzád.

Visszatérve a kiinduló gondolatra, úgy érzem, sikerült tartalmasan töltenünk a babavárás hónapjait. Voltak nehezebb napok, amikor nagyon megkínoztad Anyát, ráadásul a munkahelyi hajtásból és a hétköznapok rutinjából adódó fáradtság is rendületlenül próbált versenyre kelni veled, de Anya hasát megpillantva, titeket megsimogatva minden mást jelentéktelenné tettél és a szám akaratlanul mosolyra húzódott. Izgalams útra invitáltál bennünket és bár még mindig nem találkoztunk és alig vagy nagyobb egy kiló kenyérnél, gyökerestül felforgattad az életünket és visszavonhatatlanul felnőtté tettél engem. Nem győzőm elégszer megköszönni ennek a csodanőnek, hogy engem választott, neked tündéri kisfickó pedig hogy minket választottál. Igyekszem mindkettőtök bizalmára rászolgálni!