A születésed és a blog bejegyzés között eltelt idő is bizonyítja, hogy nagyot fordult velünk a világ 2016. június 5-én vasárnap 15:10 perckor :)

Pedig a terminus túllépés miatt az a nap is úgy indult, mint az előzőek, be kellett mennünk a kórházba, hogy meghallgassuk a szívverésedet és hogy Ildikó - a szülésznő - megvizsgálja Anyát egy csipogó, zörgő szerkezettel. Reggeli időpontot kaptunk, gyakorlatilag ébredés és egy soványka reggeli után el is indultunk, azt tervezgetve, hogy a vizsgálat után hol fogunk ebédelni egy nagyot. Biztosak voltunk benne, hogy ezen a napon még nem fogunk téged megpillantani, az volt a terv ugyanis, hogy Anyának másnap kell befeküdnie a kórházba és majd csak kedden kapsz egy kis mesterséges noszogatást a kibújáshoz. Így teljes nyugalommal és a korábban teljesen feleslegesen magunkkal vitt szendvicsek nélkül vágtunk neki az útnak.

A vizsgálat rendben le is zajlott, semmivel nem kaptunk más értékeket, mint korábban, azonban a doktor bácsi azt mondta, hogy ő bizony megkukkolná azt a magzatvizet. A jó doktor ráérzett a dolgokra, ugyanis a kis medencéd vize, amiben már több mint 9 hónapja lubickoltál, erősen el volt már koszolódva. „No, akkor ma belevágunk, Eszter!” - hangzott az egyértelmű orvosi ukáz a vizsgálatot követően. Ez volt az a pillanat, amikor azonnal átizzadtam a pólómat és csak bambán vigyorogva néztem Anyára, hogy hű bakker, akkor pár óra múlva megpillantjuk a mi kis békánkat… Atyaég meg sem vagyok borotválkozva…

Persze hamarosan fontosabb teendőim akadtak, mintsem hogy az arcszőrzetemen aggódjak, ugyanis bevezettek minket a vajúdó szobába, ahol kezdetét vette a szülés. Az eleinte jó hangulatú, baráti csevegésnek Anya egyre komolyabb fájdalmai vetettek véget, egyre erősebben igyekeztél ugyanis kifelé. A helyzet fokozódásával átköltöztünk egy komorabb helyiségbe, a szülőszobába. Itt Anyának már majdhogynem szünetmentes fájdalmai voltak, görcsösen szorította a kezem, miközben én a homlokát törölgettem vizes ruhával. A jó doktor hamar úgy határozott, hogy nincs mese, ez a kis béka nem fog tudni a rendeltetésszerű helyen kibújni, ezért a műtét mellett döntött. Az események innentől felpörögtek, Anyát hamarosan egy műtősfiú elvitte a szülőszobáról, így egyedül maradtam és már nem csak miattad, hanem Anya miatt is aggódhattam. Ildikó azonban nem hagyott sok időt a töprengésre, segített átköltözni a kórterembe, majd leültetett a műtő elé a folyosóra azzal a búcsú mondattal, hogy perceken belül egy csomaggal fog visszatérni.

Körülbelül itt kezdtem el érezni annak a felelősségét, hogy apa leszek. Izgalom, izgatottság, öröm, aggódás, felelősség csak egy töredéke annak a millió érzésnek, gondolatnak, sugallatnak, ami átfutott rajtam, amíg meg nem hallottam egy életerős legényke első sírásást. „Ez már Ő lesz?”- kérdeztem a folyosón lévő nővérektől, akik erre csak mosolyogva bólogattak. És már nyílt is a műtő ajtaja és kilépett rajta Ildikó a lába között egy pokrócot lóbálva. „Óriási ez a baba, hatalmas!” – mondta mosolyogva. Azonnal egy pultra helyezték a pokrócot, hogy a benne utazó kisembert megvizsgálják és lemérjék. Természetesen én is ott lábatlankodtam, alig vártam ugyanis, hogy megpillanthassalak.

„A legdurvább érzés, látni magam kicsiben”. Nincsenek szavak arra, amit akkor éreztem, amikor végre lehullott rólad a pokróc-lepel és megpillantottalak. Gyönyörű voltál, aranyosan fintorogtál a fénytől és remegtetted az állad a hidegtől. Percek alatt lezajlott a vizsgálat és már adtak is a kezembe, hogy együtt várjuk meg Anyát. Életemben először volt a kezemben baba, ráadásul a sajátom. Hát, levegőt is alig mertem venni. Csak tartottalak óvatosan, közel hajoltam hozzád, hogy melegítselek, bambán vigyorogtam rád és halkan gügyögtem a füledbe. Ekkor lettél hivatalosan is Muki, ugyanis körülbelül ennyit bírtam kipréselni magamból. - Muki, Mukikám, kis Mukim, jajj de szép kis Muki vagy, hát itt vagy végre!

Az igazi boldogság azonban még váratott magára, hiszen Anya továbbra is bent volt a műtőben és bevallom férfiasan, nagyon aggódtam érte. Fél füllel hallottam ugyanis, hogy komoly vérveszteséggel járt a világrahozatalod és hát te magad sem voltál az a kimodott pehelysúlyú versenyző. Hála Istennek és a jó doktoroknak, egyszer csak kinyílt az ajtó és kitolták rajta az én kába szerelmemet, aki az ölemben lévő csodalénnyel megajándékozott engem. Hát, itt volt végem, a könnyeim kicsordultak, a szívemet soha nem érzett forróság öntötte el és olyan szeretetet és hálát éreztem ezért a megkínzott csoda nő iránt, mint még életemben soha. A műtő elől hamar a kórterembe kerültünk, ahol Anya csak a fejét mozgathatta oldalirányba, mást nem, így odaültem az ágya mellé, az ölembe vettelek és csak néztük egymást mi hárman. A mi kis családunk. Mert hát azzá váltunk, kis családdá. Nem egy eskü, egy papír, vagy néhány kimondott szó által, hanem egy hús-vér kisember révén, aki kettőnk szerelmének gyümölcseként végre megérkezett hozzánk. Egy Apa testbe öltött mini Anya.

Hát így született meg a mi kis Mukink, illetve vele együtt a mi kis családunk, az a szeretetteljes háromszög, ami azon a vasárnap délutánon a kórházi kórteremben létrejött, amit innentől kezdve csak bővíteni lehet, de ha rajtam múlik, szétszakítani soha. Közhelyes és elcsépelt, de a korábbi fontossági sorrend azonnal felborult, a súlyok pedig eltolódtak. Azzal, hogy megérkeztél az életünkbe, azonnal átvetted a vezető szerepet mindkettőnk szívében és minden mást hátra soroltál. Ezek persze akkor, ott a kórteremben még nem pörögtek le bennünk, hiszen csak néztünk téged, néztük egymást és ismerkedtünk ezzel az új, csodálatos helyzettel. A három szempárból persze alig-alig volt nyitva egy, te ugyanis hamar álomba szenderedtél, mi pedig nem győztük a könnyeinket törölgetni.