Hetek óta vártuk már, hogy eljöjjön ez a bizonyos péntek 13. No, nem a babonák iránti rajongásunk mozgatta ezt a várakozást, sőt nem is a gondolatot megtízszerező erő hajtott minket, hanem a Szív Forradalma. Nyugi, nem lettünk szektatagok, sőt a fizetésünket sem utaltattuk a Hit Gyülekezete számlájára, mindössze felfedeztük magunknak a Kowalsky meg a Vega zenekart, akik saját munkásságukat aposztrofálják a szív forradalmaként, és péntek este a Barba Negra Track-ben mutatták be legújabb albumukat a nagyérdeműnek. Bevallom őszintén, nem ma kezdtem a koncertre járást, sőt a nagyobb fesztiválok mindegyikén is megfordultam már, de ilyen vegyes közönséggel régen találkoztam. Konkrétan a kisgyerekektől, a középkorú házaspárokig mindenféle rajongó feltűnt a színen. Kedvencünk az egyen Kowa pólóban és természetesen kézen fogva érkező 50-es pár volt, azonnal koccintással fogadtuk meg, hogy mi magunk sem megyünk másképpen koncertre 20 év múlva. A felvezető zenekar felejthető volt, az énekes srác a leggyengébb láncszem a brigádban. No, de nem is miattuk jöttünk. Kowa és legénysége hatalmas erővel robbant a színpadra és nem fukarkodtak a jobbnál jobb számokkal. A közönség kiszolgálása maximálisan megtörtént, kellemes egyensúlyban csendültek fel a már jól ismert slágerek és az új lemez dalai. A hangulat akkor hágott a tetőfokára, amikor Kowa arról beszélt, hogy írtak egy számot az új lemezre, amit hál' istennek nem értettek félre a rajongók, sőt az új anyag egyik zászlóshajója is ez lett, majd belekezdtek az „Amilyen hülye vagy úgy szeretlek” című dalba. Ehhez a címhez és számhoz sok hozzáfűznivalónk nincs, szoros ölelés és már szólt is páratlan baritonomon a refrén. A személyes kedvencünk emellett a lírai hangvételű „Egy világon át” című lassú nóta. Természetesen ez is felcsendült a koncerten, legnagyobb örömünkre. Ha valamit, ez nagyon eltalálták a srácok. A kezdeti energia végig kitartott, a cirka másfélórás örömzenélés utolsó számainál is együtt ugrált ütemesen a három gitáros. Összességében ölelve ülős, egymás fülébe éneklős, sört kortyolgató este volt, remekül éreztük magunkat, köszönjük Kowa! Az meg, hogy a narancs mezes hollandok közben 5-öt gurítottak a spanyoloknak, csak apró bosszankodásra adott okot.

Vasárnap aztán régi tervünket váltottuk valóra és csaptunk egy bicikli túrát a Duna-kanyarban, mintegy ledolgozandó a pénteki koncerten elfogyasztott söröket. Egy kellemes bemelegítő tekeréssel indítottunk a Nyugati pályaudvarig, majd felszálltunk a Szobra tartó vonatra. Az utazás pont kibírható, nagyjából egy óra, kiváló idő ez arra, hogy elkortyoljunk egy-egy citromos sört. Persze szigorúan alkohol nélkül :)

A szobi végállomáson leszálltunk, majd az állomás előtt jobbra kanyarodva pikk-pakk a kerékpárúton találtuk magunkat. Kellemes az idő, gyönyörű a Duna-part, tűrhető minőségű az aszfalt. Észre sem vesszük, máris Zebegényben vagyunk. Arról beszélgetünk, hogy milyen békés és nyugodt itt minden, a helyi lakosok körében viszonylag alacsony lehet az agyvérzés, vagy a stressz okozta szív- és érrendszeri megbetegedések aránya. Dömösi átkelő és Nagymaros között a kerékpárút a Duna mellett visz egyenesen és kisebb pihenőhelyek csábítják megállásra a tekerőket. Egy elhagyatott hajókikötőnél mi is engedünk a csábításnak és elmajszolunk egy-egy energiaszeletet. Pazar látványt nyújt a visegrádi fellegvár és a lustán hömpölygő, napfényben csillogó folyó. Ez nagyjából fél táv Vácig, meg is állapítjuk, hogy ha ilyen tempóban haladunk tovább, bizony lehet, hogy belefér még egy kis továbbtekerés. Nagymaros alatt eltekerve eszembe jut, hogy a kedves barátaim ide szerveztek nekem a 30. születésnapomon egy remek hangulatú kis baráti iszogatást. Istenem, mennyivel csendesebb most a környék, mint azon az éjszakán. Nagymaros után kicsit búcsút veszünk a Dunától és a főút mellett kanyargunk tovább, hogy aztán végig gurulhassunk Kismaroson. A település után már csak Verőce és befutunk Vácra. Az utolsó szakasz szinte végig lefelé lejt, ami jól jön, így a 30. kilométer tájékán. Szép tempót lehet elérni, viszont érthetetlen, hogy az erdős részen, ahol simán suhan 30-cal az ember és még napszemüveg nélkül sem tökéletesek a látási viszonyok, nemhogy sötét lencséken keresztül, szóval, hogy mi a huncut bika farkát keresnek fekvőrendőrök a kerékpárúton. Konkrétan majdnem kiszedik a járgányt az ember alól, annyira láthatatlan, alattomos az egész. Sebaj, gond nélkül begurulunk a váci Duna-partra, majd a hajókikötőnél veszünk egy balost felfelé. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy jól esik kaptatni felfelé a macskaköveken, de pár száz méter az egész, és meg is érkezünk a főtér közepén található Barlang étteremhez. A bringák lelakatolhatóak, senki nem szól meg, hogy izzadtan, sportfelszerelésben ülünk az asztalhoz, viszont mennyei házi bodzaszörpöt kortyolhatunk, a feketeerdei sonkával és mozzarellával grillezett, majd salátaágyra helyezett csirkemell pedig kiváló választásnak bizonyul. Pont akkora az adag, hogy két gombóc fagyi még beleférjen a tér sarkában megbújó Desszert szalonban.

Miután feltankolunk, a továbbtekerés mellett döntünk. Visszaereszkedünk a Duna partra és tekerünk tovább a folyó mentén Budapest felé. Eleinte kellemes erdei szakaszok várnak minket, majd egyszer csak lakott területre érünk, ahol tündéri utcácskák és szebbnél szebb házikók között kanyarog a bringaút. Annyi gond van itt, hogy a jelzések egyre ritkábbak, a végén már csak annyi van belőlük, mint Balaton Sound-on a zenekari beállás, meg a hangszeres fellépő. Ki is lyukadunk a 2-es főútra, ami biciklivel nem vicces. Az első adandó alkalommal le is térünk róla, arra amerre a folyót sejtjük. Egy kis susnyás, nádas részen átverekedve magunkat meg is találjuk a bringa utat, de fogalmunk sincs, hol szúrhattuk el, valószínűleg nem vettünk észre egy bolhányi jelzést. Innen már nincs megállás Dunakesziig, ahol megleljük a vasútállomást és bevárjuk a következő vonatot. A Nyugatitól hazafelé már nem őszinte a mosoly, nem is csoda, közel 60 kilométer van az irodista lábakban, fenekekben. Jóleső fáradtsággal érünk haza, ez jó kis program volt, sok ilyen hétvégét még!