"Tokajon a 100 pontos Áts Karcsi, a király!" 

Vannak helyek, amelyeknek elég csak a nevét meghallanom és máris jóleső rezgések járják át a testem, kellemes emlékek és vidám pillanatok törnek elő az emlékezetemből. Az idei március 15-i hétvégét pont egy ilyen kedves helyen sikerült eltöltenünk, Tokajban. A gyermekkori családi nyaralások, az éjszakai Kopasz-mászások, a Hegyalja fesztiválok őrült éjszakái és világmegváltó nappalai, a vízitúrák végállomásai, a kedves barátom legénybúcsúja, az egyik legjobban sikerült céges hétvége és most már egy bennfentes boros hétvége emlékei villannak be a név hallatán. Ezt jelenti nekem Tokaj. No, de haladjunk szépen borban, mármint sorban…

Már hetekkel az indulás előtt tudtuk, hogy izgalmas hétvége előtt állunk, minden jel szerint olyan ajtók nyílnak majd meg előttünk, amelyeken egyszerű, az utcáról beesett látogatóként még bekopogtatni sem lenne lehetőségünk. A szombati nap tartalmasságára tekintettel már pénteken megérkezünk Tokajba, a hegyaljai borvidék „fővárosába”. A hétvége során többször, több szájból halljuk, hogy nincs még egy olyan hely a világon, mint Tokaj, aki egyszer megérzi a hely energiáit, azt többé a vidék nem ereszti. Bevallom őszintén, ebből valami engem már péntek este elkap: ahogy messziről megpillantom a város fölé magasodó Kopasz-hegyet, ahogy sorra felismerem a sétáló utca hangulatos homlokzatait, ahogy kibukkanunk a Kőszeget idéző kihalt főtérre, ahogy érezzük a házak mögött lustán hömpölygő Bodrogot, valami különös nyugalom és boldogság tölt el. Mindehhez persze elengedhetetlen a fázósan belém karoló loknis szőkeség is az oldalamon, nélküle nem lenne az igazi ez a kirándulás sem. A városka felfedezése nem vesz el sok időt közös életünkből, a péntek éjszakai élet sem zavaró, gyakorlatilag ketten koptatjuk a kihalt utcák köveit. Betérünk egy borbárba, ahol szakértő közönségnek számítunk a szomszéd asztalnál Teleki vörös bort kólával kortyolgató társasághoz képest. Mindössze pár tapogatózó lépést teszünk csak a borvidék kínálta nedűk világában, hiszen készülvén a másnapi bor cunamira, időben nyugovóra térünk.

Másnapi kalandozásaink Tarcalon kezdődnek, ami Tokajtól kb. 8-9 kilométerre található, a Kopasz hegy másik oldalán. Legnagyobb meglepetésünkre a reggel tízórás találkozókor kis csapatunk majdnem hiánytalanul megérkezik, így nincs más hátra, mint első vendéglátónk, Berecz Stéphanie gondjaira bízzuk magunkat. „Nagy franc, a kis francia”, hogy egy filmes felütéssel kezdjem az elmesélést. Már az magában megsüvegelendő, hogy egy a Loir–völgyből érkezett francia hölgy itt Hegyalján leli meg a szerelmet és nem csak a férje, Zsolt, hanem a rajongásig szeretett borvidék „személyében” is, de hogy minderről kvázi folyékony magyarsággal közel két órán keresztül meséljen, na az a nem semmi. Teszi mindezt olyan csillogással a szemében, amit kevés a munkájáról beszélő ember szemében látni. Kezdés gyanánt a csöpörgő esővel mit sem törődve egy reggeli sétára invitál minket. Megnézzük az arénát, ami egy hajdani kőbányából kialakított szabadtéri koncerthelyszín, ahol a társaságból egyedüliként egy óvatos, ám örökbecsű "Mendegél a mandarinnal" tesztelem az akusztikát.

Az audiális sokkot követően az aréna lépcsőjén felkapaszkodva tárul elénk Tarcal látványa, a környező szőlőkkel. Stéphanie azonban még itt sem kegyelmez, tovább kell kapaszkodunk felfelé, hogy egy vadregényes tengerszem táruljon a szemünk elé. Fantasztikus, nincs is mit hozzátenni. Élek a gyanúperrel, hogy azért van ez a séta, hogy a pincébe visszatérve már ne is firtassuk, hogyan és miért kerül ide egy francia borászhölgy. Ezt a panorámát látva és az itt tapasztalható nyugalmat érezve nincs szükség hosszas magyarázkodásra. Lefelé csak óvatosan szabad lépkedni, mert saras-csúszós az út. Ahogy Stéphanie fogalmaz, vigyázni kell, mert lesz szappan (értsd: elcsúszol).

Visszatérve a pincészethez betekintést nyerünk vendéglátónk és a férje munkásságába, feltárul előttünk a Kikelet Pince boszorkánykonyhája. Boraik üdék, frissek, zöldek, gyümölcsösek, mit ne mondjak fiatalosak. Külön tetszik a minden palack nyakán elhelyezett stílszerű idézet: „tavaszi szél, vizet áraszt virágom, virágom”. Szórakoztató a tündéri aranyossággal beszélő francia hölgy és a lófarkas, őszinte magyar férfi egymással folyamatosan élcelődő párosa. Ahogy mesélnek a borról, bepillanthatunk a kulisszák mögé, látjuk a mindennapjaikat, a konfliktusaikat, a magánéletüket, ahogy csiszolódik össze a két kultúra, a két különböző jellem.

A kóstolónak csak az idő szab határt, így is tetemes csúszással érkezünk meg az ebéd helyszínére, ami az Első Mádi Borház és Bisztró. Nem vagyok kezdő Tokaj témában, de ez az étterem komolyan meglep. Az ország ezen részén abszolút ritkán látott színvonalú vendéglátásban van részünk, mind az étterem enteriőrje, mind az ételek, mind a kiszolgálás tekintetében. Természetesen a "nyakleves és a denevérhús" mellé dukál a Mádi furmint is, így kora délutánra már kellemes mennyiségű bor lötykölődik a pocakokban. Mármint a nem vezető pocakokban.

Ebéd után vár minket a Mester, az ősz hajú mádi legenda, Szepsy István. A kedves fogadtatást egy komoly ásvány- és kőzettani előadás követi, de az igazi arconcsapás a pincében következik. Nem csak a borát, a szavait is isszuk ennek a csodálatos embernek. A borról mesél, de az életről tanít, a növény szeretetét ecseteli, de a hallottak az emberi kapcsolatokra is átültethetőek. Olyan energia lengi körül ezt a végetlenül intelligens embert, amit az ezotéria iránt kevésbé fogékony, mondhatni földhözragadt emberek is éreznek, mint eme blog szerzője.

Ahogy a Mester fogalmaz, őt sohasem a bor érdekelte, hanem a szőlő. Mi nem vagyunk álszentek, minket azért a borai is érdekelnek, így belevetjük magunkat a 8 tételből álló borsorba (2013 Hasznos Furmint, 2013 Szent Tamás Furmint, 2012 Nyulászó Furmint, 2011 Furmint, 2011 Urbán, 2003 Úrágya, 2009 Szamorodni és 2006 Aszú). A kóstolt tételekről sokat elmond, hogy a világ legkülönbözőbb pontjain elhelyezkedő Michelin csillagos éttermekben Szepsy borok képviselik hazánkat, illetve a Tokaji borvidéket. Halkan jegyzem meg a fenti tételsorról, hogy az Aszú bolti ára meghaladja a 20.000 forintot, az egyik furmint pedig árverési tétel volt. István szerint az a marketing, hogy nincs marketing és sehol nem kommunikálja, hogy a Szepsy luxus márka lenne, hiszen a fogyasztók, vagy ahogy ő mondja, a rajongók úgyis tudják, hogy miről van szó. A nulla marketing olyannyira erős, hogy egy árva tábla, vagy felirat sem jelzi a birtokon, hogy itt bizony a Szepsy pincészet található. Felemelő érzés egy ilyen ember szavait hallgatni és a valóban kiváló borait kortyolgatni. Szerénységét bizonyítja, ahogy a kóstoló végén, amikor feltesszük a kérdést, hogy tudunk-e vásárolni, mosolyogva szabadkozik, ne húzzuk ezzel az időt, menjünk csak a következő vendéglátónkhoz, a borait a fia éttermében is meg tudjuk vásárolni, inkább haladjunk.  Eszti gyorsan meg is kéri a Mestert, hogy akkor is legyen szíves beengedni minket, amikor a szakértő soproni pajtikkal kopogtatunk a birtok bejáratán. A szimpátiát már most garantálom, hiszen István egy a vörös bor fogyasztási szokásait firtató kérdésre két névvel válaszol: Gere és Weninger. Naphosszat innánk még a nedűket és az okos gondolatokat, de vár minket a Szegi Pince. Szimpatikus, emberi, intelligens, elfogadnánk nagypapának, pedig mindkettőnknél magasan van a léc papa fronton.

Egy megjegyzés a minket ismerőknek, ekkor még a becsípés leghalványabb jelei sem láthatóak rajtunk…

A soron következő pince a Tokaj Kereskedőházé Szegi és Szegilong települések határában. A főút melletti telepről nyíló ajtó egy 5 kilométer hosszan a hegy gyomrában kígyózó kétemeletes pincerendszert rejt maga mögött, amit egy igazi bennfentes kalauzolásával van szerencsénk megtekinteni. A Sziget-kör hosszúságú járatokat nem gyalogoljuk végig, de a megtett párszáz méteres ízelítő is lélegzetelállító. Végeláthatatlan sorban alusszák itt álmukat a hordó fogságra ítélt aszúk és szamorodnik. Az egész objektum mintegy 17 millió liter tárolására alkalmas, jelenleg 5400 tölgyfahordó található a pincerendszerben, amely egyébként a legnagyobb Közép-Kelet Európában. Esztivel azt találgatjuk, vajon feltűnne-e bárkinek is egy Yaris csomagtartónyi hiány a felhalmozott készletekből.

Utunk során elhaladunk a vasrácsokkal lezárt muzeális tárlók mellett, ahol porlepte palackokban 40-50 éves borok lapulnak a félhomályban. A felhalmozott 20.000 palack közül a legrégebbiek az 1920-as évekből valók. Túlzás nélkül állítja idegenvezetőnk, hogy milliárdos értékek rejlenek ezekben a falfülkékben. Közben lehet, hogy már mi is milliárdosok vagyunk, hiszen indulás előtt nem felejtettem el feladni a lottót. Ha így van, kibérelem ezt a zegzugos pincerendszert a felhalmozott készletekkel 1-2 éjszakára, az tuti.

Földalatti kirándulásunk végpontja a kóstoló terem, ahol életmentő falatkák várnak ránk, mielőtt a bekészített 9 tétellel megismerkednénk. Személyes kötődésem miatt lehetetlen elfogulatlanul írnom a kóstolót kísérő beszélgetésről. Egy a szülőföldjéért rajongó, annak nemzetközi megítéléséért tenni akaró és a borvidék érdekeit képviselő ember szemén keresztül ismerjük meg a Kereskedőházat és annak tevékenységét. A kóstoló még így a nap végén, a Szepsy Aszú után is kínál valódi csemegéket. Azt gondolom, hogy akinek a Tokaji borvidék egyet jelent a mézédes Aszúval, új dimenziókat nyithat az Áts Furmint, vagy az Áts Sárgamuskotály megkóstolása. Illatos, fiatalos, gyümölcsös száraz borok, amelyekre már a szakma is felkapta a fejét. Érdekes tétel a bor, amit egy neves ausztrál borász segítségével állított össze a „százpontos áts karcsi” több mint 70 helyi tétel megkóstolása után. Ha hetvenig nem is, de az egész nap során bőven húsz fölé jutunk mi is, mire kibukkanunk a föld alól a felszínre. A napnak azonban még koránt sincs vége, elköltünk ugyanis egy vacsorát a Sárga Borházban. Itt a lányok már csak bodza szörpöt kortyolnak, az igazán bátrak azonban unicum-sör kombóval sokkolják a májukat. Én középutas megoldásként a ház borát, a Disznókő Sárga Muskotályt választom. Annyira sok az élmény, annyi az elraktározásra váró gondolat, hogy vacsi után hazatérünk a kis panziónkba és mély álomba merülünk.

Érdekes nap volt ez a szombat. Három különböző pincészet, három megközelítés, három eltérő méretű gazdaság. Bárhogy is nézzük, az adottságok, az elhivatottság, a szőlő és a borkészítés iránti alázat közös, a borok pedig egészen fantasztikusak. Stéphanie a profi borász, a kis méretű, mondhatni családi léptékű borászat megtestesítője, csipetnyi egzotikummal megfűszerezve. Szepsy a zseniális mester, a tanító, 52 hektár ura, a nagybirtokos, a környék hat településén családok megélhetését biztosító és üzletembernek sem utolsó szőlőmester. És végül a Kereskedőház, a megújuló integrátor, a hatalmas gépezet, a brutális készletek ura. Ez a kép egészül ki egy negyedik vetülettel vasárnap Hercegkúton, ahol egy parányi, hobbi pincébe van szerencsénk betekinteni. A pincesor egyébként a világörökség részévé vált, a pár perc alatt megmászható kálvária domb pedig a Dobogókővel hasonló energetikai sajátossággal bír. És valóban, felkaptatunk a csúcson lévő kilátóba és ugyanaz a megnyugtató érzés jár át minket, mint amiről a helyiek mesélnek lépten-nyomon. Felmászunk, körbenézünk, és azt érezzük, hogy jó helyen járunk, itt semmi baj nem érheti az embert. Ehhez persze kellenek a vendéglátóink is, akik olyan őszintén, nyíltszívvel és közvetlenül társalognak velünk, amihez nem vagyunk hozzászokva itt a fővárosban.

No, de nem azért jöttünk, hogy a panorámában gyönyörködjünk, be is vetjük magunkat a pincébe. A kereskedelmi forgalomba nem kerülő borokat én már korábban is ismertem, de a furmint és a muskotály gyümölcsös illata még most is mosolyt csal az arcomra, még úgyis, hogy ezúttal én nem kortyolok, mert a gázpedált nyomogatom majd hazafele. A kóstolást egy 1985-ös Szamorodnival zárjuk, ami annak idején díjnyertes bor volt a hegyvidéken. Ez a Tokaji bor alfája, valahonnan innen indult a történet, a tokaji, ahogy azt a nagyszüleink ismerték, és amely a két nap alatt megismert borászoknak köszönhetően eljutott abba a könnyebben emészthető formába, ami a mai borfogyasztókhoz jóval közelebb állhat.

Hosszas búcsúzás után elköszönünk vendéglátóinktól és Sárospatak felé vesszük az irányt. Itt a vár megtekintése ugyan evidens lenne, de most a kulináris élvezetek hétvégéje van, így a Vár étteremben eszünk egy-egy kiváló fogást, majd a helyi cukrászdában életünk kardinális szeletét és franciakrémesét fogyasztjuk el, valami nagyon nevetséges összegért. Kikeveregve az ünnepi forgatagból a kisautó orrát Budapest felé fordítjuk, és végig azon morfondírozunk, milyen szerencsések vagyunk, hogy részesei lehettünk ennek a különleges, bennfentes Tokaj Hegyaljai mámornak.