Egy igen kellemes és mozgalmas jubilálós hétvége van mögöttünk. Egy korábban beszerzett kuponos hétvégét szándékoztunk eltölteni kettesben Harkányban az egyéves regnálásunk apropójából, de talán egyikünk sem számított arra, hogy ilyen élménydús, változatos hétvége kerekedik belőle. Egyrészt nagyon vártuk már az indulást, megint elég zűrös hetek vannak mögöttünk. Ugyanakkor kimondva, kimondatlanul ott motoszkált mindkettőnkben az érzés, hogy pont most van a Volt fesztivál Sopronban, de szívesen lennénk ott (is). Mindegy, nekünk most mást tartogat az élet: már péntekre is szabadságot veszünk ki, hogy reggel el tudjunk indulni. A terv ránk eső részével nincs is baj, elindulunk a tervezett időpontban. Azonban Budapest hálás város, és annyira szereti az itt lakókat, hogy csak nagyon nehezen tudja elengedni őket magától. A nehéz elengedés rendszerint dugóban ölt testet, nincs ez másként most sem, majd' egy órát autókázunk Budapesten, mire végre feltekeredünk az M6-os autópályára. Innentől padlógáz, álmosító negyven fok, rock and roll. Nem először járok erre, a forgalom rendszerint elenyésző, az egyébként teljesen feleslegesen megépített alagutak még egy kis Ausztria érzést is kölcsönöznek az útnak. A Mecseken átkelve, befutunk Pécsre, az éhenhalás és az akut hőguta előtt kettő perccel sikerül parkolóhelyet vadászni a pécsi Árkád bevásárlóközpont tetején.  Miután enyhítjük a has- és fejtáji problémákat, belevetjük magunkat a belvárosba.

A mediterrán Sopianae tényleg mediterrán. Abban az esetben, ha a "ragadós-izzadós, kutya meleg" szinonimája a mediterrán szavunk. Mindegy, dacolva a kánikulával, sétálunk egy nagyot a belvárosban, dzsámi, dóm, színház, Széchenyi tér, minden a helyén. Izgalmasnak tűnik a Zsolnay negyed, amit eddig nem volt szerencsém megtekinteni, most viszont elsétálunk a régi gyárterületig. Egy valóban XXI. századi kulturális központ bontakozik ki a hajdani gyárudvaron, megannyi színes Zsolnay kompozícióval, virágokkal, árnyékos(!) séta-ösvényekkel. Nekem kicsit a barcelonai Gaudi-parkra emlékeztet, de hát ki vagyok én, hogy pálcát törjek egy olyan város felett, ahol csak a gyógyszertárban többen vannak, mint a szülővárosom főutcáján péntek este nyolckor?! Kicsit amiatt lesz hiányérzetünk, hogy mind a dzsámi, mind a székesegyház fel van állványozva, így fotózni sem nagyon érdemes. Összességében azért még mindig rendben van ez a város. Főleg az én szememben, aki egy kevésbé szerencsés fekvésű városból származom, és minden olyan helytől el vagyok ájulva, ahol úton-útfélen sétáló emberekbe lehet botlani, található egy hegy, vagy folyó a városban és az életnek legalább a legapróbb nyomai fellelhetőek az utcákon... Ami a kulináris élvezeteket illeti, tészta rajongóknak kötelező a Massimo Italiano étterem a Király utcában. A fenséges pennék után igazán embert próbáló feladat a fagyi-kehely elfogyasztása :)

A pécsi városnézést követően elgurulunk a mintegy 20 kilométerre lévő szállásunkra, Harkányba. A 3 csillagos szálloda a célnak megfelelő, semmi extra, a hajdani szocialista fazontól csak részben sikerült megválnia, de két éjszakát el lehet itt tölteni, a zuhany pedig még mindig az emberiség egyik legnagyobb találmánya. A szocialista vonalon maradva az első este az ismerkedős-zenés-táncos mulatságé. Errefelé ezt gulyás partynak hívják, ugyanis a háromfogásos menüválasztós vacsora helyett egy tál bográcsgulyás kerül az asztalunkra, korlátlan fogyasztással. A party hatásról pedig egy-egy pohár vélhetően termelői bor, valamint a direkt hamisra hangolt villany-cigány gondoskodik. Az élő zene a borral vetekszik, de a gulyás egészen príma. Harkányban a hírek és majd a későbbi tapasztalataink szerint is csak a strandon lehet kivetítőn nézni a meccset, illetve a szomszéd szálloda bárjában. Így fájó szívvel bár, de magunk mögött hagyjuk az éppen egy Republic sláger porba döngölésén fáradozó szintetizátor-kalózt és betérünk meccset nézni. Az említett bár tele van idős németekkel, akiknek a kedvéért a ZDF csatorna közvetítése megy, de gyakorlatilag bármilyen nyelven karattyolhatna a kommentátor, úgysem hallanánk semmit, ugyanis kedves német barátainkról sok mindent el lehet mondani, de azt hogy csendesen követnék az eseményeket, illetve hogy drágának találnák a Szalon sört, na azt nem. Így úgy döntünk, hogy búcsút veszünk Harkánytól és estére áttesszük a székhelyünket a közeli Villányba.

Szerencsénk van, ugyanis mit ad isten, éppen ezen a péntek estén az úgynevezett Rendezvénytéren egy bizonyos Kowalsky meg a Vega nevű együttes ad ingyenes koncertet. Ráadásul a téren a színpaddal szemben a Bock, a Batthyány, a Sauska, valamint a Teleki pincészetek borait lehet megkóstolni egy-egy kis fa vityillóban. Az olvasó fantáziájára bízom annak eldöntését, hogy melyik az a faház, ahol senki nem áll, míg a másik három előtt, ha nem is kígyózó, de szabad szemmel is jól látható sorok állnak...

Hevenyészett házi versenyünket két Bock tétel, a Rosé Cuvée, illetve a Bock & Roll nyeri. Természetesen a kóstoló nem tekinthető reprezentatívnak, mivel nem mentünk rá minden egyes tételre, meg különben is, egyáltalán nem szeretjük az alkoholt:) Mivel sehogyan sem tudjuk magunkat túltenni azon, hogy itt bizony kedvenc zenész barátaink most ingyen haknit fognak tartani, a színpad mellett felállított hivatalos Kowa shopban gyorsan vásárolunk egy-egy zenekaros pólót. Egyrészt hogy támogassuk a bandát, másrészt meg nagyon jól áll rajtunk a "Még nem éden" kollekció férfi és női modellje. Elnézést a villányiaktól, de a buli előtt féltem attól, hogy a néhány hete a budapesti koncerten látott lelkesedés töredéke sem lesz meg a srácoknál, hiszen ez mégis csak egy ingyenes falu-hakni. Erről azonban szó sincs, szakértő, mit ne mondjak, rajongó tömeg gyűlik össze a kezdésre. Ezúttal mi is maradunk a sűrűjében, csak fiatalosan, vagányan! A koncert első másodperceiben a szánk széles mosolyra húzódik és ez ki is tart a majd' másfél órás buli végéig. Ezét szeretjük mi ezt a bandát, bármikor képesek mosolyt ragasztani az arcunkra. Szóval, le a kalappal mind a közönség, mind Kowáék előtt, itt bizony egy tisztességes buli lett lenyomva. Ingyen buli ide vagy oda, a hangulat kifogástalan, jó párosítás a Rock and Roll és a Bock and Roll :) Vidáman és persze fáradtan kérjük el Harkányba visszatérve a recepción a kulcsot. Szerintem a portás még vissza sem fészkeli magát a fotelbe, mi már az igazak álmát alusszuk fent a szobában.

Másnap, mivel úgy ítéljük meg, hogy a harkányi fürdőhöz, mint a jó vörös borhoz bizony meg kell érni, mi pedig még csikók vagyunk a termálvízhez, így nyakunkba vesszük a Dél-Dunántúlt és bebarangoljuk a környéket. Persze csak ekkor jut eszünkbe, hogy mindezt megtehetnénk bérelt biciklivel is, de sajnos nem úgy készültünk textilekkel, illetve logisztikával, így marad a "kisautó". Első állomásunk Siklós, és a Tenkes kapitányából ismerős vár. A bejáratnál hatalmas tábla hirdeti, hogy egy komolyabb összeget költöttek a vár restaurálására. Ez számomra jó hír, hiszen valami megmagyarázhatatlan zsigeri érdeklődés van bennem, minden iránt, ami vár, vagy kastély. Ez körülbelül a negyedik látogatásom itt, de így is élvezem. Betekintünk a börtönbe, szörnyülködünk a középkori ember kreativitásán, amit más középkori emberek kínvallatásában élt ki, megszeretjük kicsit Kanizsai Dorottyát, aki amellett, hogy soproni származású és segített Mohácsnál a végzetes csatában elesettek végtisztességének megadásában, még rózsákat is ültetett a várudvaron. 

Ennyi kultúra után ideje visszatérnünk Villányba, hogy sétáljunk egy kicsit a roppant hangulatos történelmi pincesoron, illetve hogy egy igen fenséges ebédet költsünk el a Halasi étteremben. Fine-dining ez a javából, azaz bebizonyosodik, hogy jóllakni nem csak a rántott hús, rizi-bizi, fehér kenyér hármastól lehet. Kicsi, de roppant szemrevaló adagokat kapunk, az íz-orgia pedig valami csodálatos. A remek ebéd után felkerekedünk és megkeressük a Bock pincészetet, hogy az előző esti hevenyészett szakmai zsűrink által díjazott borokból egy-egy palackkal beszerezzünk magunknak. Útközben azon morfondírozunk, hogy vajon mi kell ahhoz, hogy az "egyszeri" borász nevéből olyan ütős márkanév váljon, mint például a Bock, vagy a Gere, illetve hogy micsoda ötlet a borászkodást, Michelin-gyanús étteremmel, és elegáns panzióval kibővítve komplex kulináris turizmussá fejleszteni.

Töprengés közben nem felejtjük el arrébb kormányozni kisautónkat és felkeresni történelmünk egyik legnagyobb kudarcának színhelyét, a Mohács melletti pusztában. Bár máig nem egyértelmű hol sikerült a megsemmisítő vereséget elszenvednünk a török hadaktól, mindenesetre a mártírokra emlékező utókor Sátorhely határában építette meg a csatának örök emléket állító NEMZETI Emlékhelyet. Felemás érzése van az embernek a mintegy 18 ezer névtelen katona sírkertjében sétálva. Egyrészt ugye átjár a történelmi térerő, próbáljuk elképzelni, hogy honnan jött a török had, vajon hogyan zajlottak az események, másrészt nem biztos, hogy mi magunk ilyen emlékhelyet állítottunk volna. Pálcát nem törünk, menjetek el, nézzétek meg! Hazafelé még egy program vár ránk, mégpedig egy kis relax és fotózás az út melletti búza-bálák között. Sose próbáltam korábban, fotós sem vagyok, de nagyon hangulatos az aranyszínben pompázó táj, a nyugalom pedig leírhatatlan. Stressz helyzet annyi van itt, mint téli olimpián a magyar himnusz...

Este újabb kísérletet teszünk az aktuális foci meccs megtekintésére Harkányban, de mivel a félpercenként bekapott szúnyogcsípések, illetve a lehalkított tévékészülék külön-külön sem garantálják a felhőtlen szórakozást, nemhogy együtt, így visszatérünk a szállodába. Útközben egy igazi, élő, hús-vér rókát látunk kettő méterre magunktól. Megismétlem, ÉLŐ Rókát. Lakott területen... Hát, ilyen veszélyes helyen nyaralunk, na. Ekkor persze még nem tudjuk, hogy a veszély (mi) fán terem...

Másnap ugyanis ellátogatunk a Mecsextrém parkba, azaz a Pécs mellett található erdei kalandparkba. Első utunk az Alpesi Kötélparkba vezet. Rövid betanulás után máris a kezdő pályán találjuk magunkat. Itt 6-9 méteres magasságban kell különböző akadályokon átkelni. Hol egy szál acélkötélen egyensúlyozunk két fa között, hol a fák közé kifeszített csövön kúszunk át, hol pedig egy egyszerű Tarzan hintán lendülünk át egyik fáról a másikra. Kezdő pálya ide, vagy oda, bizony Tarzan is és Jane is úgy visít, mintha muszáj lenne. A vér és az adrenalin zubog az erekben, remeg kezünk/lábunk. Hihetetlen mennyire meginog az ember, ha a megszokott komfort zóna egy kicsit megváltozik. Persze bolond biztos a dolog, dupla karabineres a biztosítás, leesni kvázi lehetetlen. Mindenesetre van egy-két akadály, amikor össze kell szedni a bátorságunkat, és az előzetesen beharangozott 20 perces teljesítési időt is sikerül kb. megháromszorozni. Mindent összevetve boldogan, kipirult arccal jövünk le a pályáról és sétálunk át a Tiroli Csúszópályára. 

Itt semmi más dolgunk nincs, mit felmászni egy fára, ott beakasztani a csúszó karabinert a drótkötélbe és beleszánkázni a végtelenbe, majd elkapni a végállomást jelentő fát. Ja és ezt megismételni kilencszer. Annyi az extra sunyiság a dologban, hogy helyenként a már alapból magas célállomásról még feljebb kell mászni 5-6 méterrel a következő kiindulópontra. Hát a szív dobog, a vér pumpál, az üvöltés/sikítás pedig kéretlenül tör fel a torokból. A semmibe történő elrugaszkodás a kilencedik akadálynál is inkább tűnik a fáról történő lefordulásnak, semmint életerős elugrásnak. Sebaj, az élmény a miénk, a profik meg menjenek bázisugrónak :) Ha azt mondanám, hogy a Csúszópálya teljesítése után elgondolkozunk a haladó és a két extrém kötélpálya teljesítésén, hazudnék. A kezünket ugyanis szétdörzsöli a sok acélsodrony, meg kenderkötél, meg a csúszó-karabiner nyele. Megyünk inkább bobozni. Ez is igazi adrenalin fröccs, főleg ahogy a harmadik menetben fék nélkül zuhanunk bele a kanyarba... Az első körös óvatoskodás itt már nem játszik. Persze a kis genyák a legdurvább kanyarban helyezik el a fényképezőt és a Mosoly! táblát. Bár a kép fantasztikus, a nyomtatással nagyon nem vagyunk elégedettek, így nem élünk a vásárlás lehetőségével. Mindenesetre, ha arra jártok és a bob-pályát a sikítva torzulós napszemüveges arcunkkal reklámozzák, szóljatok, lesz egy kis jogdíj vitánk az üzemeltetővel... Sajnos a mászófal éppen nem üzemel, ezért azt kénytelenek vagyunk kihagyni, így három játék kipróbálása fér most bele az időnkbe, de biztosak vagyunk benne, hogy egy-két pajtival szívesen visszatérünk majd még ide. Gyűjtsétek hát a bátorságot, kedves pajtik! Pécsről Kaposváron át Balatonlellére visz az utunk, azonban tekintve a bejegyzés terjedelmességét, a balatoni élményeket majd egy másik posztban örökítem meg.  

Összességében közös életünk első évének méltó lezárása volt ez a vagány, mozgalmas hétvége. Nézelődtünk, sétáltunk, kihagyhatatlan nevezetességeket pipáltunk ki, kicsit elmélyedtünk a mohácsi-csata történelmében, koncerteztünk (csak hogy legyen egy csipetnyi fesztivál-érzésünk), boroztunk, ettünk-ittunk finomakat, önfeledten sikítottunk a fák tetején és jól éreztük magunkat. Illetve ami a legfontosabb, együtt voltunk. Együtt. Mi ketten. Már egy éve. Élmény-dús, boldog első év volt, amely a rengeteg közös mosolytól és hangos nevetéstől lett igazán színes. Hasonlóan színes, mosolygós, vidám folytatást a következő negyven évre, Életem!