Huhh, életünk legnehezebb időszakát éljük. Történt ugyanis, hogy 2018 remekül sikerült nyara után eldöntöttük, hogy belevágunk a lakásvásárlás gyönyörű és örömteli folyamatába. Ekkor még nem tudtuk, hogy ezzel gyakorlatilag egy, a világ legdurvább vidámparkjait megszégyenítő hullámvasútra váltunk jegyet és olyan drasztikus párkapcsolati tréningbe csapunk, amihez képest Csernus doki stílusa maga a könnyed lélekmasszázs. És igen, ez egy 2020-as írás….

Már az ingatlan kiszemelése sem ment egyszerűen, hiszen az évek alatt megszeretett Dunakeszin esélyünk sem volt olyan lakást találni, amilyet szerettünk volna. Ezeket ugyanis olyan áron mérik, amennyi pénz nemhogy nekünk nincs, de szerintem egy Fejér megyei falut leszámítva a világon sehol sem létezik. Pedig higgyétek el, hogy nem egy Loire menti kastélyra vágytunk. Arra a felismerésre jutottunk, hogy a pénztárcánknak és az igényünknek megfelelő lakások vagy a nagyfeszültségű vezeték alatt épülnek, vagy egy megközelíthetetlen erdőben, vagy csatornázatlan nyaralóövezetekben, vagy csak jó ötletnek tartották a kivitelezők használhatatlanul kisméretű fürdőkkel és szobákkal megtölteni őket. Az egyre lehangolóbb keresésnek egy gödi ház vetett véget, amelyet valamikor szeptember körül találtunk meg. A kivitelező ugyan elsőre nem volt szimpatikus és a vételár is a lélektani határ fölött volt, de ez a genya tégla halom beleette magát az agyunkba és nem hagyott minket nyugodni. Osztás-szorzás, pénzügyi kalkuláció, excel tábla, álmatlan éjszakák sora következett, majd tettünk egy kósza kísérletet az ár lealkudására, amit legnagyobb meglepetésünkre a kivitelező elfogadott.

Ezzel megváltottuk a jegyünket a pokolba vezető hullámvasútra. A gépkezelő akkor csavart oda a Start gombnak, amikor kiderült, hogy a kivitelező úgy értette a deal-t, hogy egy hétig tart az akció a lealkudott áron, ha az alatt lefoglalózzuk, a miénk a lakás, ha nem, eladja a következő érdeklődőnek. Tiszta sor, a Joy napok sem tartanak örökké a bevásárlóközpontban. Újabb osztás-szorzás, pénzügyi kalkuláció, excel tábla, álmatlan éjszakák sora következett, amit követően lefoglalóztuk a házat. Klassz, van egy szép házunk, 2019 januárjában kész, süt a nap, a hullámvasúti kocsi szépen lassan emelkedik magasabbra és magasabbra…

Majd ránt egyet és sikítva robogsz lefelé… Kiderült ugyanis, hogy egy legálisan, végrehajtás nélkül lezárt korábbi devizahitelem miatt még 4 évig egyetlen bank sem nyújt nekem semmilyen hitelt. Az elkeseredés olyan szintjét éltem meg ekkor, amilyenről korábban azt sem tudtam, hogy létezik. Fertőző betegek érezhetik azt az undort embertársainktól, mint amit én éreztem a különböző bankfiókokban és hitelközvetítőknél, amikor kiderült a KHR státuszom. Mintha élősködő parazita lennék a tisztességes bankrendszer testén. Számot vetettünk, oké, akkor ez a hajó elment, buktuk a foglalót, maradunk albérletben.

Talpra kell, hogy állj, az ütés bármennyire fáj!

Nem tudom, honnan merítve az erőt és a kitartást, de nekiugrottunk még egyszer a dolognak és megpróbáltuk csak Anya nevére felvenni a hitelt, illetve elballagtam kisebb bankokba, ahol a hitelfelvételi kritériumok nem olyan szigorúak, mint a nagyoknál. Egyszer csak a teljes sötétségben mintha valaki felsercintett volna egy gyufaszálat. Az illékony fényecske egyre magabiztosabban dacolt a légmozgásokkal, egyre ügyesebben ugrándozott a gyufaszál végén és körülbelül egyhónapnyi huzavona után november derekán mehettünk hitelszerződést kötni az egyik kisbankba. Illetve egyetlen dolog hiányzott a beteljesüléshez, házasságot kellett kötnünk. Maga az esküvő is megérne egy külön posztot, nem ilyenről álmodnak a kislányok, úgyhogy biztos vagyok benne, hogy lesz ennek még folytatása, ha a gyerkőcök kicsit nagyobbak lesznek és már senki nem számít rá, összerántjuk a barátainkat és rendesen megünnepeltetjük magunkat. Szóval a házasságkötést és a nászéjszakát követően nem nászútra, hanem hitelszerződést aláírni mentünk újdonsült feleségemmel, majd másnap megköttetett az ingatlan adásvételi szerződés is. Itt a hullámvasút ismét lefelé kanyarodott, ugyanis a szerződésben a korábbi januárhoz képest április végi átadás szerepelt. No para, ez csak a tuti biztonság miatt van, hogy ne kelljen átírni a szerződést, ha esetleg csúszás van, de legkésőbb februárban úgyis beköltözünk. Hát jó, az önrészt elutaltuk, legyen rock and roll!

Kiúsztam, de elsodort az ár!

Újdonsült vagyontárgyunk kapcsán felpörögtek az események, találkoznunk kellett a vizes-gázos szakival, meg a villanyszerelővel, hogy pontosan megmutassuk hova szeretnénk kiállásokat, mosdókat, kapcsolókat, konnektorokat, jakuzzit. Életed szerelmével, friss házasként nincs is nagyobb pillanat, mint amikor egymást kezét szorongatva, lelkesen tervezitek meg falatnyi fürdőszobátokat az esztétikum és praktikusság határmezsgyéjén egyensúlyozva. Különösen úgy, hogy nekem nem volt fúrógép a jelem az oviban és nem kifejezetten jövök izgalomba egy csavarhúzó látványától. A szakik persze készségesek, mindent lehet, mindenben segítenek, csak egy picike, szemtelenül parányi extra költségvonzata lesz az ötleteinknek, de hát egy ilyen ház megvásárlásakor pártíz, ne adj isten párszázezer forint nem oszt, nem szoroz, igaz? Az extra pénzeket persze azonnal leakasztják az emberről, mert kell anyagra (és ez nem egy drogos blog). Hónapok elteltével írva ezt a bejegyzést, már fel sem szisszenek az összegekre gondolva, annyira megedzett az elmúlt időszak. Ami 100.000 alatt van, az konfetti, ami hatjegyű, az sztenderd, a millió feletti tételekhez kérünk csak egy kis türelmet. Persze utalni semmit nem lehet, hiába cash is king!

Hogy ne legyen unalmas a december, a derék munkások még azelőtt leborították a lakást aljzat betonnal, hogy a padlófűtés csövezését ellenőrizhettük volna, így csak reménykedni tudtunk abban, hogy az előre kifizetett extra tétel végül beépítésre is került a lakásba. A meglepetés dobozban azonban maradt még bonbon bőven… A karácsony és szilveszter közötti légüres térben két rosszarcú munkást találtunk a lakásban, akik jöttek vakolni. Ami alapvetően jó dolog, csak azután kellett volna ezt elvégezni, hogy a villanyos ember kivési az áramkábeleknek, dobozoknak a helyét. A derék amper lovag persze nem lett ettől boldog, de sebaj, januárban majd felpörög a biznisz és februárban költözés.

Ha indulni szeretnék a világ legrövidebb könyveinek versenyében, akkor piacra dobnám a „Külső-belső munkák alakulása januárban” című eposzomat, amellyel nagy sanszom lenne valamelyik dobogós helyet megszereznem, ugyanis egyetlen kósza munkás sem tévedt még az utcába se, nemhogy a lakásba. Ennek köszönhetően a tulajdonostársakkal közösen szerveztünk egy találkozót a kivitelezővel február elején, hogy nemtetszésünknek adjunk hangot, és hogy finoman érdeklődjünk afelől, hogy vajon hány hónapot engedünk még el magunk mellett, mire ismét folytatni támad kedvük az építkezést. A jó hangulatú, már-már az általános iskolai éveket idéző klub délután megnyugtató fejleményekkel zárult, a kivitelező (aki valamikor ekkor kapta tőlem a MagicMike becenevet) letette a nagyesküt, hogy asszondja elege van már ebből az építkezésből, március végével ő ezt átadja. Ezen felül pedig bemutatott egy fickót, aki innentől átveszi a munkálatok koordinálását és az utolsó simításokat az ő irányításával végzik el a munkások. Hurrá, megy ez a hullámvasút felfelé is! Nevezett úriemberrel mondjuk azóta sem sikerült találkoznom.

Ha a munka nem is, de a hullámvasút rángatása tavasszal indult be igazán. Megvásároltuk az összes burkolatot és szanitert egy gödi kiállító teremben. Az első találkozás imponáló volt, számítógépes látványtervek, minőségi anyagok, a tervezés költsége levásárolható, csak ámultunk és bámultunk. A látványterveket minimális köröztetés után jóváhagytuk, fizettünk és megrendeltük a szajrét. Ekkor még elképzelhetetlennek tűnt az a kép, hogy ugyanezen év tavaszán vakolatfoltos baseball sapkában és egy műanyag szalaggal a derekamra erősített szakadt munkásnadrágban fejhangon üvöltözök ezekkel a finom hölgyekkel a bemutatóterem közepén…

Közben odakint az építkezésen egyre aggasztóbb lett a helyzet, az egyik betongerendából ugyanis csöpögött a víz, de olyan szinten, hogy a december végén felvitt vakolatot teljesen le is dobta magáról. Nem mindennapi látvány egy saját cseppkőbarlang, de a nappalinkban nem pont ilyen attrakcióra vágytunk. Emellett amper mester is szétvéste a vakolt falainkat, hogy áram lehessen a lakásban, ennek nyomait sem tüntette el hosszú hónapokig senki. Szinte minden héten eljutottunk arra a pontra, hogy kész, itt a vége, inkább kiszállunk az egész projektből. És ekkor még nem is sejtettük, mennyi szenvedés vár még ránk!

Gondolatban párszor eldobtam már az evezőt

10 nap alatt végzek – mondta Francesco Raffaello, amikor megismerkedtünk. 6 héttel később köszöntük meg a szolgálatait és kértük meg a kivitelezőt, hogy ez a kontár ne tegye be a lábát többet az építkezésre. Nem írom le, hogy festő, mert ezzel több ezer mesterrel együtt kellene őt emlegetni, azt meg nem érdemli meg. Gyakorlatilag a Sixtusi kápolna mennyezetét hamarabb elkészítették, mint amennyi időt ő a lakásunkban töltött azért, hogy minősíthetetlen, barbár, munkának nem nevezhető kotványt hagyjon maga mögött. Az együtt töltött időt Magic Mike is színesítette, amikor felhívott, hogy 2 nap múlva nálunk van a burkoló, vitessem ki a burkolatokat az építkezésre. Ekkoriban nem lehetett zárni a lakást, mert a két hónappal azelőtt jelzett zárhiba valódiságáról a kivitelezőnek nem sikerült meggyőződnie. Így egy álmos csütörtöki napon, miután behordtam hat raklapnyi csempét és járólapot a házba, Eszti hathatós segítségével egy S.O.S zárszerelő kicserélte a bejárati ajtóban többszörösen eltörött zárat. A burkolók persze két héttel később vonultak fel és kezdték meg a munkát, így minimum indokolatlan volt a kapkodás. Sebaj. A derék mesterek egyenesen Albániából érkeztek a Duna mellé, hogy az Olaszországból érkezett burkolataink végre méltó helyükre kerüljenek. Mi ez, ha nem globalizáció? Az ukrán tetőfedők és a megszámlálhatatlan roma melós mellett fel sem tűnt egy újabb náció. Persze angolul inkább nem kommunikáltak, így kézzel-lábbal mutogattam el nekik, melyik lapot melyik helyiségben szeretném viszontlátni. Kezdeti aggodalmam a munkájuk láttán elillant, elragadtatásomban még sört is vittem nekik két alkalommal. A hétvégi grill meghívásukat viszont bukták, mivel többször rángattak ki reggel hétre úgy az építkezésre, hogy ők maguk elfelejtettek megjelenni. A beköltözés napján viszont ők voltak a fogadóbizottság, ugyanis a doboz halom közepén megjelentek, hogy az elmaradt fugázásokat befejezzék. Just in time, barátaim, fáradjatok be nyugodtan! Rohadt kecskepásztorok!

Pár bekezdéssel feljebb utaltam arra, hogy a lakás projekt nem csak a pénztárca ellen, hanem a párkapcsolat (hoppá, pardon, a házasság ellen) is totális támadást indít. A fent leírt 6 hetes Francesco-val terhelt időszak alatt Anyával a pokol legmélyebb bugyrait jártuk meg. A helyzetet ugye nehezítette egyrészt a Törpe, aki nagyon nehezen viseli, ha a fejlámpa nem őt követi a színpadon, másrészt Eszti retúrjegyet váltott a hormon expresszre is, ugyanis másodszülöttünk időközben a pocakjában cseperedett. Száz szónak is egy a vége, az eddigi konfliktusaink rózsapatronok voltak ahhoz az atombombához képest, amit ezek az aljadék trógerek dobtak ránk.

Közben persze a hormon expressz robogott és én nem voltam hajlandó feladni azt a vágyamat, hogy hamarabb beköltözzünk, mint ahogy másodszülöttünk megérkezik közénk. Hogy ez a terv megvalósuljon Francesco helyére kerítettünk egy első ránézésre festőnek tűnő arcot, Jocit, aki egy szemtelenül nagy összegért cserébe vállalta, hogy két hét alatt kijavítja a derék roma által összebarmolt falakat. Később kiderült, hogy csak egy paraszthajszállal csináltunk jobb üzletet. Emberünk kiválóan glettelt, de a festés nem volt az erőssége, így még évekig nézhetjük, ahogy a csiszolt és le nem csiszolt falfelületek találkozása eklektikus elegyet alkotnak a szobákban. A valamilyen általunk meg nem fejthető okból le nem festett tenyérnyi falfelületekre viszont nincs logikus magyarázat és rohadtul nem is vicces, emberiség elleni bűntett, csakúgy, mint a lakodalmas rock.

Apropó vicc, nem volt őszinte a mosolyunk akkor sem, amikor egyik nap arra lettem figyelmes, hogy a hátsó teraszhoz zsalut ácsolnak a derék szakik, mivel a kőműves úgy ítélte meg, hogy olyan sok földet kellene behozni az udvarba, hogy feltöltsék azt a terasz szintjéig, hogy ők inkább építenek 2 lépcsőfokot a teraszhoz és a tárolóhoz semmint, hogy földmunkát végezzenek az udvaron. Emberünk abba nem gondolt bele, hogy erről talán minket is meg kellene kérdeznie, mert nem biztos, hogy szeretném, hogy a gyerkőcök szabadesés közeli állapotba kerüljenek, ha lebucskáznak a teraszról, vagy, hogy lépcsőkön kelljen a fűnyírót, téligumit, biciklit, áttelelő leandereket és még isten tudja milyen kerti szerszámokat ki-berángatni a tárolóba. Azt már csak magamban boncolgattam, hogy mi a túróért a kőműves a legszakavatottabb annak a kérdésnek az eldöntésében, hogy mennyi töltőföldet kell és éri meg hozatni egy építkezésre. No, mindegy. Műszaki leírás, tervek, vállalások, szerződés ide vagy oda, kénytelenek voltunk saját pénzből töltő- és termőföldet hozatni épülő- szépülő haciendánk kertjébe. Ezt úgy képzeljétek el, hogy egyik napról a másikra egy pilisnyi dombot borítottak a hátsó kertbe, amit kezdetben egyedül lapáttal, majd később Anyával ketten (+ a Törpicsek) vödörrel hordtunk szét az udvaron. Mindent elmond a kép, amikor megérkezett a riasztós ember beszerelni a cájgot a házba és kérdezte, hogy van a kedves várandós feleségem, majd magától értetődően mutattam ki a kertbe, ahol Eszti ikerterheseket meghazudtoló méretű pocakkal állt egy másfélméteres földkupac tetején ásóval a kézben és törte, gyalulta, dobálta róla a földet. Másnap mondjuk meg is érkezett Csipike, de ez már egy másik történet…

Folytatása várható!