Szokták mondani, hogy minél nehezebben jön össze valami, az annál maradandóbb élményt ad, annál jobban sikerül. Hát, az idei nyaralásunkra ez abszolút igaznak bizonyult. Valamikor télen döntöttük el, hogy az idei nyár nem telhet el anélkül, hogy a Törpe kicsi testét tengervízbe mártanánk. Ez az ártatlan gondolat-csíra végül éjszakákba nyúló internetezésben öltött testet és szerintem mindkettőnknek volt olyan pillanata, amikor azt éreztük, hogy hagyjuk a francba az egészet. Hál istennek, nem így történt és számos lehetőség, variáció és lefoglalt, majd még időben visszamondott szállás után Korfu szigete illetve az Aeolos Beach szálloda maradt a csőben.

Hogy a célegyenesben is legyen egy hajtűkanyar, indulás előtt három nappal sikerült eltörnöm a jobb kisujjamat, amit a derék doktorok egy diszkrét, könyökig érő gipsszel stabilizáltak, „megkönnyítve” ezzel a pakolás, reptérre kijutás és úgy egyáltalán a nyaralás egy kétévessel feladatköreit. Akárhogy is, de elérkezett az indulás napja, a Törpe a délelőttöt még a bölcsődében töltötte, így ebéd után mentünk érte Anyával és a bepakolt bőröndökkel. A vecsési parkolóban búcsút vettünk a Toyotától és egy kisbusszal érkeztünk meg a reptérre. Őszintén szólva, a reptér gyermekszemmel elég menő hely, de nekünk felnőtteknek alapvetően idegen terepnek számít, nem vagyunk az évente többször repülők társaságának tagjai, így kicsit körülményes három bőrönddel, babakocsival és a gipszelt jobb kézzel az ügyintézés, de mindent megoldunk. Itt még az élet beiktat egy újabb fekvőrendőrt nyaralásunk képzeletbeli autóútjába, a légitársaság embere ugyanis közli, hogy törött végtaggal nem szállhatok fel a repülőre. Teszi mindezt azután, hogy a bőröndjeink már a gumiszalagon suhannak a repülőgép felé. Isteni szerencse, hogy nincs eltörve a kezem, hazudom gátlástalanul, egy kis zúzódás az egész, de ha gondot jelent a „kötés” a kezemen, bemegyek a mosdóba és ledobom a kezemről. Tényleg olyan állapotban vagyok már ekkor, hogy ha kell, egy hajgumival összefogom a két ujjamat és majd a nyaralás után meggyógyíttatom valahogyan, csak had menjünk már el végre egy kicsit pihenni… Látta rajtam az arc, hogy nem viccelek, így kelletlenül továbbengedett minket. Az utolsó métereket már szint futva tesszük meg, utolsóként érünk a géphez, még a Törpe alól kivesszük a babakocsit, amit elnyel a repülőgép gyomra és már suhannunk is felfelé a lépcsőn. Good Afternoon a stewardoknak és már le is huppanunk a lefoglalt üléseinkre. Oké, részünkről indulhatunk!

Talán a legjobban a repüléstől tartottunk, hiszen el sem tudtuk képzelni, hogyan fog viselkedni a Törpe, főleg úgy, hogy gyakorlatilag a délutáni alvásidőben utazunk. Gyakorlott repülőktől azt hallottuk, hogy a könnyű utazás titka, ha a gyermek folyamatosan rág valamit a fel- és leszállás közben, így tudja közömbösíteni a légnyomásváltozás hatásait. Így ahogy lehuppanunk, máris nyílik Anya táskája, amelyben egy kisebb közértet megszégyenítő készlet lapul: ropi, nápolyi, kölesgolyó, alma, a világból ki tudnánk repülni. Erre persze nem kerül sor, gond nélkül felszállunk, repülünk a felhők felett. Törpének meg sem kottyan a repülés, cukin ül Anya ölében és nézelődik, rágcsál, a Morzsi kutya farkát húzogatja. Valahol Dél-Kelet-Európa felett repülve kezdjük elhinni, hogy ez valóban velünk történik, végre kiszakadunk az otthoni mókuskerékből és egy fantasztikus nyaralás vár ránk. Egy gyors kitérő a repüléssel kapcsolatban, visszafelé körülbelül 10 perccel felszállás után jut eszembe, hogy Marcinak nem adtunk ropogtatni valót a felszálláshoz. Sima ügy ez a repülés, kérem szépen! 

A landolással sincs semmi probléma, sőt a Törpének beígért taps sem marad el az útitársaktól. Kellemes meleg csap meg minket a gépből kiszállva, ami jó hír, mert persze az időjárás miatt is aggódtunk. A terminálhoz Korfun busszal visznek minket, nem úgy, mint Budapesten, így újabb extra pont a Marcinál, aki jelenleg rajong a buszokért. A bőrönd átvétel is megy, mint a karikacsapás, sőt a babakocsink is érkezik a szalagon, hurrá, nem kell egy hétig kézben cipelni a gyereket. A reptéren gyorsan végignézzük a kiutazó magyarokat és magunkban rögzítjük, hogy kikkel nem szeretnénk egy szállodában lenni. pár órával később egy örök érvényű Tankcsapda sor kúszik be az agyamba, amely szerint „Az ember tervez, az Isten végez…”. A szállodához egy otthonról foglalt transzferrel fogunk eljutni, be kell vallanom, emiatt én izgultam egy kicsit, egyrészt hogy tényleg legyen ott egy Makkosz-pakkosz, másrészt ne egy szakadt IFA platójára tereljen fel minket 40 másik utazó mellé, hogy körbezötykölődjük a szigetet. Hála Istennek a kellemes csalódás új értelmet nyer, ugyanis, ahogy kilépünk a terminálból egy öltönyös fickót veszek észre, kezében egy tábla, rajta a nevemmel és kifogástalan angollal üdvözöl minket, majd beterel minket egy fekete luxus kisbuszba, ahol bőrfotelekbe huppanhatunk le és rock sztároknak kijáró kényelemben tehetjük meg a szállodáig tartó utat. Satisfaction! 

A szálloda abszolút várakozáson felüli, egy óriási komplexum, ahol a főépülettől kanyargós utacskák indulnak, amelyet kisebb bungalók, apartmanok szegélyeznek, minden szép zöld, virágos, hívogató. A szobánk a főépületben van, a tengerre és a szálloda gyermek medencéjére néző terasszal és a kért babágy is bekészítésre került. Az első vacsora már meggyőz minket arról, hogy jó választás volt a szálloda, minden van, ami szem-száj ingere. Bízunk benne, hogy visszafelé is csak a bőröndökre van súlykontroll a repülőgépen, az utasokra nincs. Garantált az elhízás. Reggel kilenctől este fél tizenegyig korlátlanul lehet a sör/bor/üdítő/koktél készletet pusztítani, a reggeli bőséges svédasztal, ebédidőben vagy feljön az ember a főépületbe és svédasztalozik, vagy isteni pizzákat és tésztákat sütnek a parti étteremben, este pedig mindig valami tematika köré épül a vacsora, van görög, francia, mediterrán est, de az első este a tengergyümölcseiről szól. Marci étvágyával a görög szigeten sincs baj, úgy nyeli a kagylót, rákot, különböző halakat, mint aki világéletében ilyeneket evett. Az utazás fáradtságát és a pikáns tengeri falatokat természetesen koktélokkal igyekszünk leöblíteni, Marci pedig élénk érdeklődést mutat a gyerek diszkó iránt. Ekkor még nem tudjuk, hogy innentől kezdve minden este ez lesz a program, fél kilenckor indul a „kölökdizsi”, érkezik 3 jelmezes animátor lány és a mi kis pelenkásunk ugyanarra a 6 slágerre rázogatja a hátsóját. Kész, elolvad a szülői szív, ahogy látja a különböző nemzetiségű totyogósokat, ahogy táncolnak.

Hat teljes napunk van a szigeten, amiből négyet a parton tudunk tölteni, napozunk, a tengerbe is simán be lehet menni, semmi előszezoni érzetünk nincsen. Klasszikus tengerparti nyaralás ez, kérem szépen. A Törpe vidáman homokozik a napozóágyak között, vagy úszópelusban ül a tengerben és játszik a vízben. Sós, állapítja meg, ahogy a kis arcához ér a víz. Én közben szorgosan hordom a jéghideg koktélokat Anyának, boldogan gyűjtjük a kagylóhéjakat a Törpének. Délután pedig, amíg a Marci szundikál a babakocsiban, fröccsözünk és kipróbáljuk a pétanque nevű francia játékot. Anya kosaras múltja száll szembe Apa bal kezével. Izgalmas meccseket vívunk egymással, jobb ez, mint az irodában mindenféle unalmas dolgokkal foglalkozni. Szép lassan a személyzet kedvenceivé válunk, a tündéri gyermek, sérült apa kombináció a legkeményebb szíveket is meglágyítja. Az étteremben felváltva cirógatják Marcit a pincérek, engem pedig mindenhol megállítanak, hogy mi történt a kezemmel. Egyedül a bárban nem tudnak rajtam kiigazodni, hiszen hol koktélt kérek, hol whiskyt - szigorúan jég nélkül, hol két fröccsöt.

A földi paradicsomot két napra hagyjuk csak el, amikor napsütésnek nyoma sincs, sőt a viharfelhők is gyülekeznek a sziget felett. Első nap egy közeli szigetet nézünk meg, amit az alakja miatt hívnak Mouse, azaz Egér szigetnek. Azért különleges a kiruccanás, mert a szigethez induló kishajó állomását egy, a tengerbe benyúló betonúton tudjuk megközelíteni, ami konkrétan a reptér kifutópályájának végétől halad pár tíz méterre, így a fejünk felett landolnak a gépek. Brutális élmény, ahogy egy betoncsíkon állsz, kétoldalt a tenger, zúgnak a sugárhajtóművek, megcsap a gép szele és átdübörög a fejed felett egy vasmadár. Törpe is élvezi, nem tud betelni az ingerekkel, főleg amikor megtudja, hogy hajókázni is fogunk. A hajóút maximum 10 perc a szigetig, de a következő estéken nem kérdés, hogy a lefekvés előtti mesék kötelezően a hajóról kell, hogy szóljanak. A sziget felfedezése közben elered az eső, így a visszaút inkább egy menekülésre hasonlít, semmint gondtalan kirándulásra. Az eső persze csak addig esik, amíg elérjük a buszmegállót, hogy megvárjuk a szállodáig közlekedő járatot. Sebaj, megérte a kirándulás! 

A következő nap sem kecsegtet strandolással, így Korfu városának felfedezése mellett döntünk. Törpének tetszik az ötlet, hiszen újra lehet buszozni. Korfu városáról csupa jót hallottunk/olvastunk, Velencéhez, Firenzéhez hasonlítják. Valóban hangulatos, mediterrán, a legkevésbé sem görögös, de közelről nézve fekete bajusz villan fel a menyasszony orra alatt. A görögökre jellemző nemtörődömség, vagy talán a 2004-es olimpiát követő gazdasági recesszió hatása, de iszonyat lepukkant a legtöbb épület, a közlekedés káosz, az utcák szemetesek. Sebaj, rövid térkép megfejtést követően bevetjük magunkat az óvárosba, majd a régi és az új erődbe. Ez utóbbi látványosabb, magasan a tenger felé magasodik, szépen belátni az egész várost, a kikötőt, a tengert. Az óvárosban isteni a gyros, a Törpe is alszik egy kicsit séta közben, szóval minden ideális, még a csöpögő eső sem szegi kedvünket! 

A város- és erődnézést követően egy feladatunk maradt, megtalálni a buszmegállót, ahol fel tudunk szállni a járatra. Pikk-pakk megleljük a színes forgatagban az utcát, ahol leszálltunk, még éppen időben is vagyunk, úgyhogy nem kell még egy órát a városban kódorogni a következő járatig. A buszon inkább balkáni, semmint európai hangulat uralkodik, levegő nincs, utasok annál inkább, de senki nem lép arrébb, hogy a babakocsit könnyebb legyen feltennünk. Sebaj, mérgemet rövidesen gabonapárlatba fojtom, visszatérve a szállodába ugyanis kiülünk még egy kicsit a bár teraszára gyönyörködni a tengerben és az említett italokat kortyoljuk. Abban reménykedünk, hogy az utolsó teljes napunkon még kegyes lesz hozzánk az idő és tudunk egy utolsót strandolni. Rossz előjel, hogy a szokásos esti diszkó ezúttal nem a szobánk erkélye alatt, a medence parton, hanem bent a bár előtti fedett téren kerül megrendezésre. Törpét ez egyáltalán nem zavarja, nekem tűnik fel egy idő után, hogy Marci az egészséges kezemen ül, úgy táncolunk, jórészt már csak felnőttek vannak körülöttünk és bizony a zenék sem a kölökdizsiben megismert slágerek. Megtoltuk az estét, na! 

Másnap reggel az előző napi kutya időnek nyoma sincs, gyönyörűen ragyog a tenger felett nap, csalogatóan csillog a víz. Imáink meghallgatásra kerültek és fantasztikus strandidőre ébredünk. Ezzel el is dől az utolsó nap sorsa, nyomás a partra, irány a tenger. Marci a kezemen úgy sétálunk be a vízbe, anya mellettünk sétál, nézzük a lábunk között elúszó halakat, boldogok vagyunk. Fikarcnyi kedvünk sincs itt hagyni a szigetet és visszatérni kis hazánkba. Ha most bárki azt mondaná, hogy srácok, befizettünk titeket még egy hétre, az a legszebb ajándék lenne. Sajnos ez nem történik meg, így igyekszünk a nap minden másodpercét kihasználni, utolsó fürdés, utolsó kagyló, utolsó koktél, utolsó petanque, utolsó homokozás, utolsó szelet pizza, utolsó palacsinta, persze kérek még a Törpének  egy utolsó lekváros sütit is, persze nem baj, az utolsó fagyimat is megeheti.

Mindent összevetve, elmondhatom, életünk nyaralása volt ez. Sem közös életünk előtt, sem megismerkedésünk után egyikünk sem volt még ilyen nyaraláson, ahol minden ennyire össze lett volna rakva. Marci, illetve a sérülésem miatt a konditerembe, a wellness részre, a kinti medencébe, a szervezett sport programokra esélyünk sem volt eljutni, de nincs hiányérzetünk, abszolút kihasználtuk a lehetőségeket. Tenger mellett pihentünk, kikapcsolódtunk, a munkahely egyre ritkábban jutott eszünkbe, volt időnk olvasni, aludni, egymás társaságát élvezni, beszélgetni és végül, de nem utolsó sorban, a világ legtündéribb kisfiúját nézni napokig. Ő valószínűleg nem fog ebből az egy hétből emlékezni semmire sem, bár most még lelkesen mutogat az égre, ha feltűnik egy repülő, de mi tudjuk, hogy olyan nyaralást tudunk neki adni, amiről sok gyermek még ma is csak álmodik, a mi gyerekkorunkban pedig egész egyszerűen elképzelhetetlen volt. Bízom benne, hogy abból a végtelen nyugalomból és szeretetből, amit ez a hely hozott ki belőlünk, ő is megérzett valamennyit. Nekünk, szülőknek pedig az a feladatunk, hogy ezt az érzést sokáig megőrizzük, ne hagyjuk, hogy az itthoni mindennapos darálás elnyomja mindezt bennünk. Köszönöm nektek ezt a fantasztikus nyaralást, Életkéim!