Augusztus közepén döntöttük el, hogy az idei nyár már tényleg nem múlhat el anélkül, hogy a lábunkat ne érné tengervíz. Az elhatározást minimális tervezés, majd az örömteli megvalósítás követte. Egy baráti társaságban eltöltött balatonfüredi hétvégét követően vadárnap délben a kisautó orrát így nem Budapest, hanem dél-nyugat felé fordítva nekivágunk az újabb közös kalandnak. A Balaton északi partján végigkerékpározni klassz élmény, mindenkinek csak javasolni tudom, de ugyanezt a távot autóval letudni egy nyári vasárnap délután már korántsem ennyire üdítő. Így igencsak megéhezve és már kimerülve kanyarodunk fel Balatonszentgyörgy után az autópályára. Kis hazánktól egy autópálya-menti vendéglőben elfogyasztott késői ebéddel búcsúzunk, majd nekivágunk Horvátországnak.

Mind a ketten jártunk már itt korábban, de közösen ez az első post-jugoszláv kalandozásunk. Az első célállomásunk a Plitvicei Nemzeti Park, ahol jómagam majd' 15 évvel ezelőtt jártam, de Eszti sem tavaly gyönyörködött utoljára a tavak csillogó víztükrében. Szállást nem foglaltunk előre, majd ott vadászunk valamire. Este hat óra körül érkezünk meg a Nemzeti Park bejáratához és őszintén megvallva az útba eső falvak nagy részében nemhogy nem szállnánk meg, de egy vajas kenyeret sem kérnénk senkitől. Romos, elhagyatott épületek, gazos, gondozatlan kertek és sehol egy teremtett lélek. Ahogy közeledünk a parkhoz, úgy nő a civilizáltság mértéke, az utolsó egy-két település már az urbanizálódás határozott jeleit mutatja. Ugyanakkor rá kell jönnöm, hogy a szállásvadászat nem az én sportom. A booking-on szörfölni, az árakat, a felszereltséget, a nyújtott szolgáltatásokat összehasonlítani az oké, de találomra bekopogtatni valahová és 20 másodperc alatt eldönteni, hogy akarok-e ott aludni két éjszakát, no ez nekem nem megy. Nem baj, a bázis ugrás sem való mindenkinek, csak szar érzés erre ugrás közben rádöbbenni. Én is csak autózás közben jövök erre rá, így gyakorlatilag a park bejáratához legközelebb eső házikóban veszünk ki egy dohos kis szobát, miután Eszti látja rajtam a magas vérnyomás és a görcsös fejfájás nyomait. Hiába, én vagyok a férfi, nekem kell barlangról, meg mamutról gondoskodni, amíg nincs barlang, nem tudok lazítani... Miután elfoglaljuk a barlangot, intézünk egy mamutot is egy faluval arrébb a Winnetou nevű panzióban. Itt megnyugodok, egyrészt a barlang ugye pipa, másrészt elnyelek két sört, harmadrészt pedig az indián vigvamban drágábban mérik a szobákat, mint amit mi kivettünk. 

Másnap reggel rácsodálkozunk arra, hogy bizony a hegyvidék az augusztusban is hegyvidék és ott biza' hideg van. Nem enyhe, vagy hűvös az éjszaka, hanem hideg. Ennek, plusz a dohos szobának, na meg a nem lankadó szerelemnek köszönhetően úgy szorítom Esztit éjszaka, mintha hetek óta nem találkoztunk volna. Így egyből értelmet nyer a reggeliző helyiségben kifüggesztett kis tábla: "House of love". A felejthető reggelit követően nekivágunk az 1 kilométeres sétának és izgatottan érkezünk a nemzeti park bejáratához. Itt több útvonal közül választhatnak a turisták a rendelkezésre álló idő függvényében. Mi ráérünk, így úgy döntünk bejárjuk az egészet. Első körben buszra pattanunk és felvitetjük magunkat az ST.3. pontra, ahonnan gyalog lehet leereszkedni a hajókikötőbe. A két-két és fél órás séta egyszerűen pazar. Hiába jártunk már itt korábban, nem lehet betelni a tavak láncolatával és a kisebb-nagyobb vízesések látványával. Séta közben feledésbe merül minden hétköznapi probléma, eltörpül minden a természet csodái mellett. 

Leérve a kikötőbe két állomás közül lehet választani, mi előbb visszatérünk a bejárathoz egy kis egészségügyi és élelmezésügyi pihenőre, majd áthajózunk a 3-as kikötőbe, ahonnan a "Nagy Vízesést" lehet megközelíteni. Már a hajón érezni lehet az egyetlen zavaró tényezőt ebben a mini paradicsomban, ez pedig nem más mint maga az ember. Az, hogy megy a lökdösődés, meg a könyöklés a kikötőben, hogy felférjenek a hajóra az egy dolog, de hogy az emberek nagy része nem bír normális hangerővel társalogni, ne adj isten csendben élvezni egy pár perces hajóutat egy ilyen festői helyen, na az bosszantó. Ember-undorunk a kikötő és a vízesés közötti sétaúton csak fokozódik, konkrétan dugó alakul ki a rámpákon, senki nincs figyelemmel senkire, a tolerancia nulla, úgy suhanunk el meseszép látványosságok mellett, hogy zsong az ember feje a zsivajtól és mélységesen szégyelli, hogy ő is ennek az arrogáns fajnak a tagja. No, sebaj, a vízesés látványa mindenért kárpótol. Olvastam valahol, hogy a Niagara és a Hawaii Hanakapi’a vízesések mögött a világ harmadik legszebb vízesésének választották a képen látható zuhatagot. Nehéz ezzel vitába szállni... 

Mondjuk nekem abban a szerencsében van részem, hogy így láthatom a vízesést:

A vízesés lábánál egy lépcsősoron fel lehet mászni a magasba és onnan is meg lehet csodálni a zuhatagot. Ezt semmi pénzért nem hagynánk ki, és végül ez egy kiváló döntésnek bizonyul. Ugyanis itt a magasban lehetőség van arra, hogy a hegygerincen visszatérjünk a kikötőbe, így egyrészt madártávlatból is megcsodálhatjuk a parkot, másrészt itt csak elvétve találkozunk kirándulóval. No, ez az igazi élmény. Helyenként majdhogynem teljes csendben tudjuk élvezni az ehhez hasonló panorámát.

Visszatérve a kikötőbe arra az elhatározásra jutunk, hogy nincs az az Isten, hogy kiálljuk a sort, inkább elsétálunk az 1-es busz állomásra és úgy közelítjük meg a kijáratot. Útközben szemebsülünk azzal a ténnyel, hogy bár az ötlet kiváló, itt bizony ismét felfelé kell kaptatni, így kellőképpen éhesen-fáradtan érkezünk a buszhoz. Itt már nincs pardon, mi is úgy kapaszkodunk fel a járatra, hogy ember nincs, aki beelőzzön minket. A parkolóba érve még meg kell birkóznunk a szállásig hátralévő sétával. Ez már csak motorikus lépkedés hazafelé, a kellemes erdei séta az nem ilyen. Az első kósza mosoly töredék a jól megérdemelt zuhany után tér vissza a szánk sarkába. Kiülünk a házikó elé egy padra vacsorázni. Romantikus, ahogy a nemzeti park büféjében zsákmányolt műanyag késsel katonázom a kenyeret, amit májkrémmel majszolunk el, de az egész napos menetelés után igazi mennyei manna ez! A hegyvidék az most sem viccel, ahogy a nap lebukik a láthatáron, pikk-pakk éjszaka és hideg lesz, így az ücsörgésből hamar takaró alatt fekvés lesz. Összességében a Plitvicei Nemzeti Parkot másodjára is érdemes felkeresni, csodálatos látnivalót és egy tartalmas napot nyújt a kirándulónak. Nagyon örülünk, hogy együtt is eljuthattunk ide!

Másnap a hátunk mögött hagyjuk a dohos szállásunkat és másfél órai autókázás után megérkezünk Sukosanba, a tengerpartra. Itt az Ero nevű panzióban van szállásunk, ami már első látásra elnyeri tetszésünket, a házi néni pedig azonnal levesz minket a lábunkról a kedvességével. Így még azt az apró malőrt is elnézzük neki, hogy a szobánkhoz nem tartozik erkély, illetve konyhánk sincs. Még jó, hogy semmit nem hoztunk magunkkal otthonról, most nézegethetnénk a konzerv, vagy fagyasztott étel halmokat :) Mivel hamar érkezünk és a szobánk még nem áll készen, teszünk egy sétát a környéken. Azt hiszem az első méterek után érezzük, jó helyen vagyunk. Ahogy a napfény megcsillan a fodrozódó tengeren, ahogy a sós szellő simogatja az arcunkat tudjuk, érdemes volt útra kelni. Hiába, ezt az érzést csak mediterrán, tengerparti országban lehet érezni. Az út menti fákról szedett fügétől ragacsos kézzel és szájjal érkezünk vissza a panzióba, hogy a tengerre néző teraszon elkortyoljunk egy-egy hideg sört... A szoba elfoglalás után irány a tenger! A part kavicsos, jól jön az otthon beszerzett tengerjárócipő :) Ahogy a nap meglátja hófehér irodista-testem, azonnal a felhők mögé menekül, de ez sem tud eltántorítani, hogy a sós habokba vessük magunkat. A tenger még mindig sós, de nagyon élvezzük, ahogy a hullámok dobálnak minket a matracon. Az esti mamutvadászatra a faluban kerül sor, egy-egy pizzát fogyasztunk el, aminek nagy részét le is gyalogoljuk, mire elérünk a falu szélén lévő szállásunkra.

Másnap nincs az a naptej, ami megakadályozna abban, hogy szénné égjek. A tegnapi hullámoknak se híre se hamva, a tenger nyugodt, meg se rezdül a levegő. Este úgy döntünk átautózunk a közeli Zadarba. Egy kis bevásárlás után bevesszük magunkat a várba, keresünk egy éttermet, majd utána tervezzük felkeresni a híres tengeri sípokat. Mint tudjuk, ember tervez... Vacsi alatt ugyanis olyan vihar kerekedik, hogy a teraszt is bezárják a derék horvát pincérek. Nem marasztalnak minket sem, itt kérem "vis maior" záróra van. Menekülőre fogjuk mi is, de pikk-pakk bőrig ázunk. A várból még kijutunk, de még messze az autó. Így Esztit egy kapualjban hagyva, egyedül rohanok a kisautóért, vele begyűjtöm a szerelmemet és nyomás haza. A tengerparti síp attrakció ezúttal elmarad. 

Reggel autóba ülünk és egy távolabbi strandra gurulunk, mivel itt láttunk némi árnyékot adó pálmafát, ami alá leheveredhet pecsenye vörös testem. Sajnos amit mi strandnak vélünk, az valójában kikötő, így a víz tisztasága nem éppen megnyerő. Ez nem tántorít el kisgyerekes családokat, vígan lubickolnak a vízben, miközben opálos, olajos foltok úszkálnak körülöttük. A délelőtt így fürdés nélkül, az árnyékban olvasva, rejtvényt fejtve telik, majd miután sehol egy sörlelőhely, visszagurulunk a "mi strandunkra". Itt ugyan sehol egy árnyék, de isteni a víz, meg van sör is. A vacsit ezúttal letudjuk a szálláson, a tv állványon kiválóan lehet étkezni, a plitvicei műanyag kés ismét jól teljesít. Zadar megkapja a második esélyt, ezúttal esernyővel felszerelkezve vágunk neki a kalandnak. Az autóból kiszállva már dörög az ég, a szemközti parton pedig cikáznak a villámok. Sebaj, lejutunk a kikötőbe, meghallgatjuk a tenger által megszólaltatott sípokat, illetve megnézzük a fény installációt is, aminek a működésére azonban nem jövünk rá. Esernyőnk alól flegmán fotózzuk a villámokat, miközben mindenki menekül körülöttünk. Vihar ez a javából megint! Nem annyira mint előző este, de azért elázva érünk az autóhoz, hogy ismét esőben autókázzunk haza. 

A másnap ismét a fantasztikus reggelivel indul. A tengerre néző teraszon házi kivi lekvárt majszolni és egy órácskát kávézgatni megfizethetetlen. Mondjuk reggeli után megtudom, hogy megfizethető, Horvátország nem olcsó. Mindenesetre otthon is indulhatna így a nap... A napindító étkezés után ismét a semmittevés és a fürdőzés vár minket. Az idő csodás, az esti viharokra semmi nem emlékeztet minket. Estére kiderül, hogy az első napi bőrpír csak a leégés előszobája volt. Esztinek is olyan testfelületei sülnek ropogósra, amik korábban sosem. Jómagam pedig vörösen lángolok, vagy lángolva vöröslök, igazából mindegy is. Este Zadarnak nem osztunk lapot, semmi kedvünk megint elázni, így úgy döntünk felfedezzük Sukosant és milyen jól tesszük. Eddig fel sem fedeztük, milyen hangulatos részei vannak ennek a parányi falunak. Főtér, éttermek, kis kápolna, illetve egy a naplementében igen hangulatos kis kikötő, nagy hajókkal. 

Azért érezni, hogy utolsókat rugdalja az idei nyár. Ahogy lebukik a nap, máris hűvös lesz a levegő. Ami mondjuk pont jól esik az égett bőrünknek, de hosszas sétálgatásra nem ösztönöz minket. Hazafelé a boltban még magamhoz szólítok egy sört és ráveszem Esztit, hogy öltözzünk fel, még egy kicsit üljünk ki a strandon a partra. Ezzel koronázzuk meg a Sukosanban töltött pár napos pihenésünket. Biztosak vagyunk benne, hogy jövőre is el kell jutnunk a tenger partjára, de azt is érezzük, hogy ez nem Horvátország lesz. Kellemes beszélgetéssel telik az este, amit egy-egy hullócsillag tesz még szebbé.

Másnap még vár ránk az isteni reggeli, majd egy rövid sétával búcsúzunk Sukosantól. Dél körül pattanunk autóba és megkezdjük száguldásunkat hazafelé. Ez, mármint a száguldás az autópályáig tart, itt azonnal olyan dugóba kerülünk, hogy csak na. Sokat állunk egy helyben, ha negyvennel gurulhatunk, már örülünk neki. Az élményt fokozza a szakadó eső, ami nagyjából Zágrábig kitart. A hazaérést izgalmasabbá tesszük még azzal, hogy az utolsó lehetőségnél nem tankolunk, így úgy gurulunk be a határra, hogy porzik a kisautó tankja. Az átkelőn posztoló rendőrtől kérdezzük meg, merre a legközelebbi benzinkút. Ennek a kis extra izgalomnak köszönhetően tesszük tiszteletünket Letenyén, ahová a betankolt mennyiség tanulsága szerint kettő liter benzinnel sikerült begurulnunk úgy, hogy az egyenesekben már szigorúan üresbe húzott sebességváltóval haladtunk. "Lerakom az újságot, úgyis lesz időm rejtvényt fejteni, amíg elsétálsz benzinért" - mondja Eszti 3 kilométerre a határtól, még a horvát oldalon. Szerencsére erre nem kerül sor, de így is felejthetetlen és vidám napokat töltünk déli szomszédunknál, teljesül a fogadalom, éri tengervíz a lábunkat és ami a legfontosabb, végre ismét csodálatos napokat tudunk együtt tölteni, jut idő a nagy beszélgetésekre, a közös tervek csiszolgatására!

Nagyjából ennyi volt 2014 nyara, ami az első közös nyarunk is egyben. Úgy érzem, lehetőségeinkhez képest kihozzuk a maximumot a nyárból, hazai hosszú hétvégék után meglátogatjuk a Tóth családot a Balatonon, kicsit belekóstolunk a gyereknevelésbe, vendégül látjuk a soproni pajtikat, kirándulunk a Hank házaspárral, jómagam elfogyasztok egy-két világmegváltó fröccsöt a srácokkal, ismét megmutatjuk a füredi borsétánynak, hogy mulat a soproni csapat, majd az egészet megkoronázzuk ezzel a tengerparti kiruccanással. Soha rosszabb nyarat, Életem!