Újév, új élet, új lakás. Nagyjából így indult az év nálunk. A január elsejei délutánt albérletkereséssel töltöttük, majd az összevadászott 8-9 telefonhívásra érdemes ingatlant másnap elkezdtük felhívogatni. Hamar rájöttünk, az nem véletlen, ha egy lakást több hete hirdetnek, a gyöngyszemek ugyanis 2-3 nap alatt kipörögnek a rendszerből. Így lazsálásnak helye nincs, ha tetszik egy lakás és ki akarod venni, ne gatyázz, hanem csirr-csörr, még aznap megnézed és már a helyszínen, de legkésőbb másnap már pacsizol is a tulajjal. Volt olyan albérletnézésünk, ahová az okos ingatlanközvetítő egy időpontra két érdeklődőt szervezett, így reggel 9-kor egy másik fiatal párral találkoztunk a kiszemelt ingatlan előtt. A versenyhelyzet már a liftnél elkezdődött, egy null oda, ők mentek fel az első körrel, így mire mi feljutottunk, a srác már a tulajjal fecsegett, a csaj meg már egy kéttojásos omlett elkészítéséhez térképezte fel a helyet a konyhában. Hendikep a javából. Mintha Cseh Lacival úsznék versenyt és 50 méter után azt látnám, hogy Lacika már lezuhanyozva, melegítőben integet a nézőknek. Egy állásinterjúhoz hasonlítható az érzés, ahogy próbálod magad eladni, csak itt nem a szakmai tapasztalataidat kozmetikázod, és nem azt bizonygatod, hogy 10 óra melózás után is olyan helyes az angolod, mint egy oxfordi nemesnek. Nem, itt leteszed a szent esküt, hogy a lakásban egy hangos fing sem hagyja el a testedet, a lehulló porszemeket még azelőtt elkapod, hogy azok lehullanának a padlóra, háziállatot tartó és/vagy dohányzó ismerőseid a Facebook-on sincsenek, a sárgacsekkeket még azelőtt befizeted, hogy azokat a közműszolgáltatók kipostáznák számodra és egyáltalán mindent elkövetsz, hogy a lakás amortizációja a nullához, az értéknövelő beruházások pedig a maximális szinthez konvergáljanak. Mindezt úgy, hogy a rivális érdeklődő pár már közös nyaralásra invitálja a tulajdonosokat... Hát nem jöttünk ki jól ebből a szituból, na! Az ingatlanosnak ezúton is boldog új évet és minden héten akciós lidli tejet kívánok!  

Sebaj, 2 napi keresés után lecsaptunk egy kiváló kis lakásra. A hangsúly ezúttal a „kis” jelzőn van! Ugyanis költözni egyik helyről a másikra nem nagy kihívás, bárki meg tudja csinálni. A feladat nehezíthető, ha a két célpont elég messze van egymástól, mondjuk két különböző városban. Aha, pont egy éve ezt is kipipáltuk. Akkor legyen az, hogy egy 20 négyzetméterrel kisebb lakásba költözünk. Ez az, ez pont jó lesz! Kihívás elfogadva! Centiméter a zsebben, bútorok lemérése otthon, majd az üres helyiségeké az új helyen, megspékelve azok fejben történő berendezésével. Az a helyzet, hogy Eszti ebben is jobb. Sokkal jobb. Míg én a szoba színét sem tudom felidézni, ő ugyanitt már a napi rutint kiszolgáló, mind funkciójában mind designjában a tökéletes nappalit látja, sőt már azt latolgatja, hogy merre nyíló kanapét kell keresnünk.

Szóval a bútor-kérdés nem sokáig maradt eldöntetlen, inkább az életünket kísérő tárgyhalmaz lakás-kompatibilis méretűvé történő redukálása adta fel a leckét. Hál’ istennek mind a ketten azt valljuk, hogy ezek csak tárgyak, nem ezektől szép az élet, de valahogy mi itt Európa közepén nagyon nem így lettünk szocializálva. A minap olvastam egy interjút az IKEA régiós vezetőjével és ezt a kedves úriembert is meglepte, hogy itt nálunk milyen magas a saját tulajdonú lakások aránya, amihez ugye mindenki foggal-körömmel ragaszkodik, másrészt hogy mennyire nem a praktikusságról, az élhetőségről szól a magyar emberek lakása. Például ahogy ő fogalmaz, az átlag magyar nappalija egy múzeum, ahol a nagyitól ajándékba kapott, ne adj isten örökölt dísztárgyak, a családi nyaralások fényképes, vagy szuvenír emlékei, illetve a családtagok által szépnek ítélt, de talán soha el nem olvasott könyvek vannak kiállítva. És basszus rá sem jössz, hogy mennyi kacatot őrizgetsz, amíg el nem jön az a bizonyos költözés. Mivel fokozni akartuk a katarzist, szabadságot nem vettünk ki és dobozokat is csak korlátozott számban gyűjtöttünk, így meló után az éjszakába nyúlóan indítottunk harcot a lomok ellen.

Egy hónappal a partraszállást követően azt hiszem, megállapíthatjuk, a hadjárat sikeres volt. Befértünk, a kacatok nagy részétől megváltunk, a lakásban fellelhető dobozok száma napról napra csökken és a kezdetben még igen szórakoztató „drágám nem tudod, hol van a…” című játékot is egyre ritkábban játsszuk már. A partraszállás természetesen nem lett volna sikeres a lelkes kommandó nélkül, le a kalappal a barátok előtt, akik részt vettek ezen a szombati átmozgató edzésen és segítettek nekünk a költözésben. Sokat elmond a dolog sikeréről, hogy én -mintegy halmozva az élvezeteket- másnap egy kedves barátnál segítettem költözködni és hát mind szervezettségében, mind hozzáállásában zongorázni lehetett a különbséget a két brigád között. Szóval köszi mindenkinek!

Szóval, a kezdeti ellenérzésiem ellenére nagyon jól érezzük magunkat az új helyen, sokkal otthonosabb, melegebb, kuckósabb, mint az előző volt. Persze kompromisszumokat meg kellett hoznunk, apró bútorok még hiányoznak, de alapvetően azt hiszem megtaláltuk a helyünket.