Hosszas várakozás után elérkezett az első igazi közös nyaralás ideje. Egy hét a távoli Karintiában, a béke, a nyugalom, a 3000 méteres hegycsúcsok és a mesés, kék színben csillogó alpesi tavak birodalmában. Ha valamikor, akkor most igazán ránk fér a pihenés és az együttlét.

Az indulás napját a dunakeszi Napsütötte pékségben kezdjük, hogy a szuper nyaralásnak egy nem kevésbé szuper reggelivel vágjunk neki. A hely és a reggeli is fenséges, szeretném, ha minden nyaralás itt indulna ezentúl. A monoton autózást Szombathely mellett Jákon szakítjuk meg, hogy szemügyre vegyük a méltán híres román kori templomot. A templomkertbe lépés előtt egy szerencsétlen mozdulat következtében a Törpe mutató ujja fékezés nélkül belefúródott a szemembe, pokoli fájdalmat okozva ezzel, így a könnyeim nem a középkori építészeti műremek miatt csordultak ki. A templom melletti parkolóban kivitelezett piknik után a GPS gondjaira bízzuk magunkat és célba vesszük Ausztriát. Gazdasági migránsokat megszégyenítő módon egy zúzott kővel szórt, ötödrendű mezőgazdasági úton át jutunk ki a smaragdzöld fűvel borított nyugatra. Mindennemű országtábla híján az lesz gyanús, hogy valaki csavart a grafikán (minden jobban néz ki, mint 2 perccel azelőtt) és csak osztrák autóval találkozunk az időközben aszfalttá szelídült autóúton. Sajnos Grazig sem jutunk el, amikor kénytelen vagyok cserét kérni, a szememből ömlő könny miatt nem tudok tovább vezetni. Anya veszi át a volánt, a fogyasztás egyből litereket esik vissza, az autó, ha paripa volna, most elégedetten felnyerítene és megcsóválná a farkát. Még egy útszéli pihenő, hogy a Törpe is kinyújtóztathassa elgémberedett csecsemőtagjait és már szeljük is tovább a kilométereket végső úti célunk, Bad Kleinkircheim felé.

Érkezésünk napja az előző turnus búcsúestje, így egy hétfogásos gálavacsorára esünk be a szállodába, pontosabban jó egy órával a gálavacsi kezdete után. Sebaj, megvillantjuk a mi szuper bébinket és máris velünk haverkodik asztaltárs, szállóvendég és valamennyi pincér. A vacsi egy kulináris orgazmus, királyrák, lazac, steak és valami isteni desszert. Ha esetleg az autózás nem fárasztott volna el minket, a brutális vacsora ólomsúlyokat aggat a pilláinkra. Ekkor még nem sejtjük, hogy ez a pihegő, degeszre tömött érzés az egész hetünket végigkíséri majd. Summa summarum, emésztésre már csak alvás közben jut idő, égő, könnyező szemmel térek nyugovóra, miközben oldalról Anya és a Törpe eltérő intenzitású, de egyaránt tündéri szuszogása töri meg a szállodai szoba csendjét.

Hál' Istennek a Törpe nem alszik rosszabbul az idegen környezetben, mint itthon a saját kis rácsos ágyában, így 1-2 ébredés/éjszaka és a reggel 6 és 7 közé időzített felkelés az alpesi lejtőkön is alap. Így legalább elsőként érünk le reggelizni, nem kell a svédasztal maradékaiból gazdálkodni. A reggeli szegényes, ahogy vártuk, körülbelül annyi kalóriát viszünk be a szervezetünkbe, mint normális körülmények között 7 reggel alatt összesen. Első nap, mintegy bemelegítésképpen, egy hegyi túrát nézünk ki: a bőséges programválasztékból a Raggaschlucht szurdokra bökünk rá. Ez valahol félúton helyezkedik el a mi Rám-szakadékunk és a szlovákok Paradicsoma között (lásd: Láncos csimbi-limbi négyesben). Körülbelül egyórás autóút után érkezünk meg a túránk kiindulópontjára, de már az odaút is fantasztikus helyeken kalauzol végig minket: tavak, hegyek amíg a szem ellát és hát minden valószínűtlenül zöld és rendezett. Az autóból kipattanva a hátamra kötjük Marcit és nekivágunk a túrának. Bevallom férfiasan, amíg a parkolóból elérünk a szurdok bejáratáig és leküzdünk pár száz méter szintemelkedést, rólam már patakokban folyik a víz. Minden fáradtságért és a nagy melegért kárpótol azonban a mi kis énekes Törpénk, aki a saját Muki-nyelvén beszélget valamelyik képzelt útitársunkkal. A szurdok gyönyörű, a robogó patak fölött fa rámpák kanyarodnak a függőleges sziklafalak között. A víz robogása és az érezhetően visszaesett hőmérséklet nem annyira tetszik a hátamon túrázó Törpének, de becsületünkre legyen mondva, derekasan leküzdjük a távot, sikeresen vesszük a meredek kaptatókat, a szűk hasadékokat és a folyamatosan emelkedő terepet.

A csúcson mindenki megkapja a jutalom falatot, ki keksz, ki anyatej formájában, majd jön az ereszkedés vissza, laza, könnyed, sétálós erdei úton. A Törpe itt újra elemében van, kacag, kurjongat és folyamatosan ecseteli a kalandokat. Nem tudom, mi volt abban a tejcsiben, de ha ilyen ütős a cucc, legközelebb én sem kekszet kérek. Boldogan, kimelegedve, kellemes fáradtsággal a tagjainkban érünk vissza az autóhoz, majd a szálloda felé vesszük az irányt. Visszaérve kihasználjuk az alkalmat, hogy gyakorlatilag miénk az egész ház -az előző turnus reggel elment, a következő pedig csak este várható- és bevesszük a medenceteret. Sajnos a medence, ami méretéből adódóan isteni terep lenne a Mukival vígan úszógumizni, lasztizni, a babaúszáson megtanult fortélyokat bevetni, a hőmérséklete minden csak nem bababarát, így marad a meleg, ám szerényebb méretekkel bíró jakuzzi. Itt először én vetem magamat és a Törpét a habokba, majd megtörténik, ami még sohasem, Anya veszi kezébe a mi kis úszó manónkat. Nagyszerű így együtt látni őket, ahogy gondtalanul élvezik a közös vízi szórakozást. Veszélyben is érzem a babaúszás privilégiumát, nehogy a következő foglalkozáson a parti kispadon találjam magam...

Pancsolás után irány az étterem, ahol ismét indokolatlan mennyiségű ételt veszünk magunkhoz, aminek köszönhetően vacsora után a játszószobában (igen, itt ilyen is van) amíg a Törpe lelkesen fedezi fel az izgalmasabbnál izgalmasabb játékokat, mi mint két partra vetett bálna, küszködünk az életben maradásért.

Másnap ismét az autózás és az alpesi tájak mellett tesszük le a voksot, így az újabb brutális reggeli elfogyasztása után autóba pattanunk és elhagyjuk a szálláshelyünket. A célpont ezúttal a Málta völgy, ahol egy fizetős alpesi útszakaszt fogunk felkeresni, állítólag érdemes. A célunktól pár kilométerre egy hatalmas zuhatag állít meg minket, amely a kihelyezett tájékoztató tábla alapján Karintia legnagyobb vízesése. A derék osztrákok hatalmas üzleti érzéktől vezérelve körbekerítették a vízesést és egy vízi játék- és kalandparkot építettek a lábához, így egy belépő megvásárlásával a felnőttek elkészíthetik a kötelező szelfiket a közösségi oldalakra, a gyerkőcök pedig egy minden igényt kielégítő játszótéren vezethetik le a fölös energiákat. Mi sem teszünk másképpen, Marcit ezúttal előre kötjük fel rám és elindulunk felfedezni a vízesést. Útközben megnézzük az alpesi táj elengedhetetlen kiegészítőit, a tarka bocikat, amelyekről a korabeli marketing gépezet egy egész generációval hitette el, hogy lila színben pompáznak. Nem árulhatom el az igazságot, menjetek, nézzétek meg a saját szemeitekkel.

A vízesés viszont csodálatos, érezni a víz emberfeletti erejét, ahogy lerobog a hegyről és morajlik, miközben hűs permetet fúj az ember arcába. Porszemnek érzi magát az ember itt és csak bámuljuk a természet csodáit. Viszont a hasamon egyik másik kis csoda kezd egyre intenzívebben a játszótér felé kalimpálni, így kiragadjuk magunkat a hely varázsából és bevetjük magunkat a hintával, fapacival és trappolásra alkalmas fűvel csalogató mesevilágba. Ha definiálni kellene a boldogságot, azt hiszem ezzel a blog bejegyzéssel próbálkoznék. Ahogy a világ egy minden szempontból szerencsésebb pontján, a természet csodáival körülvéve, lelkünkben a gondtalanság ritkán érezhető simogatásával nézzük, ahogy a mi Manónk fültől fülig érő mosollyal az arcán bandukol négykézláb a selymes fűben, hát azt hiszem ezért a pár percért érdemes élni. Megszűnik a világ, az idő egy lényegtelen tényezővé zsugorodik, csak mi vagyunk hárman és ez a földi paradicsom. Hogy mennyire a hely és a pillanat hatása alá kerülünk, az majd csak itthon derül ki, amikor felfedezzük, hogy mennyi fénykép készült itt a Marciról...

Pedig a napnak még koránt sincs vége. Kiszakítjuk magunkat a hely varázsából, de a "nyaralunk, mi bajunk lehet" érzéssel a lelkünkben haladunk tovább a Málta völgyben. Elérjük a fizetőkaput, innen 13 kilométeren át kanyarog az út felfelé, vízesések, zuhatagok és csobogók között. Néhány helyen egysávos alagutat robbantottak a hegybe, itt lámpák irányítják a forgalmat. A legelső ilyen lámpánál pirosat kapunk és a mellékelt kijelző szerint 15 perces várakozási idővel kell számolni. Most azonban ezt sem bánjuk, van idő kiszállni, gyönyörködni a tájban. Körben csupa 2000 méteres hegy, amíg a szem ellát és előttünk, amerre tartunk egy 3000-es csúcs hósipkával a tetején. Az úttól 50 méterre az erdőben pedig egy vadregényes vízesés bújik meg, amelyet váltva merünk csak megnézni, hogy az alvó Törpét ne hagyjuk őrizetlenül. Eszméletlen a látvány, de ahogy megkapva a zöld jelzést továbbhaladunk az élmény fokozódik, hát őrület, milyen csoda helyre jutottunk el együtt. A csúcs parkolóból gyönyörű a kilátás úti célunkra a szerpentin tetején megbúvó víztározóra és az azt határoló duzzasztógátra. A gát közepén egy üveg- és rácsaljú panorámaterasz, amely alatt 200 méteres mélység tátong. Nem kérdés, hogy megnézzük-e.

Elsétálunk hát a gáton a kilátó teraszig, hol Marcit a kezembe kapva lesuhanok a lépcsőn, hogy engedjünk a 200 méteres mélység vonzásának. Hát, az emberi szervezetet nem lehet becsapni, ösztönös reakcióm olyan, mint amikor a kacsa totyog a jégen. Később a Törpe nélkül még 2-3 alkalommal visszatérek a teraszra, de a korlátig így is csak extra óvatosan és erősen kapaszkodva tudok elmenni.

Az adrenalin fröccs után még sétálunk a gáton, hol a mélységben, hol a másikoldalon a havas csúcsok ölelésében csillogó vízfelületben gyönyörködve. Az út lefelé sem kevésbé gyönyörű, így egy valóban tartalmas és szép kirándulást teszünk a Malta völgyben. Hazafelé még megállunk az útba eső Milstatti tónál, hogy a szokásos piknik pokrócon elterülve pihengessünk egy kicsit, majd visszatérünk a szállodába.

Másnap egy kicsit lyukra futunk, ugyanis a Mölltal gleccserhez autózunk el, azonban a teljesen kihalt parkoló már jelzi, hogy itt valami nincsen rendben. A gleccservonat ugyanis még nem üzemel, hiába ezen a vidéken a május vége/június eleje holtszezonnak számít. Kis családunk kedélyállapotáról sokat elmond a tény, hogy mindezt rosszallás nélkül vesszük tudomásul, együtt vagyunk, semmi más nem számít. Így legalább jut idő a valódi pihenésre, Anya a Törpével a szálloda játszóterén, én pedig a kondi teremben ütöm agyon az időt. Hihetetlen, hogy a megszokott környezetből, a mindennapi rutinból kirángatva mennyivel kisimultabbak vagyunk, a Törpe is boldog, kiegyensúlyozott, csupa mosoly egész héten. Jó lenne minél többet elraktározni ezekből az élményekből a szürke hétköznapokra! Apropó élmények, az ausztriai csatangolás további beszámolói érkeznek hamarosan egy másik blog bejegyzés formájában.