Azt hiszem, túl vagyunk a leghosszabb napon, mióta kis családunkban az egy főre jutó jövedelem számításához a hármas számot kell a nevezőbe írni. Szükségessé vált ugyanis egy rutin sebészeti beavatkozás a mi kis Manónknál. A rutin beavatkozást úgy kell elképzelni, hogy rutin az orvosi stábnak, de valójában testi-lelki trauma egy tíz hónapos babának és rémálom a szülőknek. A beavatkozás szükségességét már a születést követő első orvosi vizsgálat megállapította, ugyanakkor volt arra némi sansz, hogy az első hat hónapban magától megoldódik a probléma. Azóta kiderült, hogy természetfeletti csoda kellett volna ehhez, de mi reménykedtünk benne, hogy megúszható a dolog. Hát sajnos ebben az esetben a remény csak remény maradt, így egy macerás félnapos vizsgálatot követően, a műtét maradt az egyetlen megoldás.

Egy hűvös kedd reggelen álltunk be a kórház parkolójába és a legnagyobb utazótáskával, a babakocsival, valamint a biztos támasznak szánt barna plüssmackóval felszerelkezve becsekkoltunk a sebészeti osztályra. Nem túlzok, ha azt mondom, hogy kis csapatunkból Marci volt a legnyugodtabb, vidáman szemlélte az új helyszínt, biztos azt hitte szegénykém, hogy valami vidám dolog vár ránk aznap. Vigyorgott mindenkire, élvezte, hogy sok ember és számos kisebb-nagyobb gyerek veszi körbe. Az egyetlen dolog, ami zavarhatta, az a korgó pocakja lehetett, hiszen a beavatkozás előtt ugye nem szabad étkezni. Ilyen szempontból nincs különbség a 10 hónapos és a 80 éves ember között. Csak egy kis bogyónak nehezebb elmagyarázni a koplalás okát és szükségszerűségét.  

Még a reggeli vizit is jókedvűen telt, a mi Marcink minden dörmögő hangú doktorban potenciális játszótársat vélt felfedezni, így vidáman nyújtogatta pici ujjait a fehér köpenyesek felé és vigyorgott rájuk rendületlenül. A protokoll szerint a beavatkozásokat a legkisebb gyerkőccel kezdik és onnan haladnak a pubertáskorúak felé. Sajnos aznap az íratlan törvényeket felülírta a protekció, ugyanis egy teljesen külön kórteremben elhelyezett általános iskolás korú fiatalember a nővér megítélése szerint fiatalabbnak bizonyult Marcinál. Nem gond ez, nem siettünk mi sehová, csak egy éhes 10 hónaposnak viszonylag nehéz elmagyarázni, hogy újabb egy-másfél óráig nincs kaja. Ennek köszönhetően a színes, mesefigurákkal díszített kórterem folyamatosan vesztett varázserejéből és az apai ágról hozott nyugalom erős versenyre kelt szegény kisemberben a növekvő éhséggel. Az összes általam ismert gyermekvers és dal belekerült a gyerkőc füleibe, mire visszahozták a műtőből a becsúszó szereléssel előző kisiskolást és végre a figyelem Marcira irányulhatott. 

Első lépésként kapott egy kis bódító koktélt, amit szerintem étel reményében nagy lelkesen elfogyasztott. Felemás örömmel konstatáltuk gyermekünk első drogfogyasztását, ami szemünk előtt fejtette ki jelenesetben áldásos hatását. Szegénykém pár cseppet kapott valami varázsszerből, amiért a budapesti éjszakában alighanem ölni tudnának, és amitől perceken belül óriási vidámság lett úrrá rajta, ami a korábbi éhséget is leseperte a napirendről. A nagy vidámság ára a mozgáskoordináció elvesztése volt, így mint egy elkábított oroszlán dülöngélt szegénykém a rácsos ágyban.

Mire a műtősfiú megérkezett Marciért, a mi Kishercegünk már rózsaszínben látta a világot, de ennek ellenére is óriás visításba kezdett, amikor az ismeretlen zöld álarcos kivette őt Anya kezeiből és elrobogott vele a műtő felé. Szívszakasztó pillanat volt, de legalább Muki így azt nem vehette észre, hogy mindketten könnyes szemmel állunk a liftajtóban. Nem tudom leírni, milyen érzések cikáztak át rajtam, de azt hiszem nincs az az inkvizíciós hóhér, aki nagyobb kínt tudott volna nekem okozni. Istenem add, hogy újra belecsimpaszkodhasson a nyakamba, add, hogy még egyszer láthassam az egészséges mosolyát...

Persze Apa egy hős, aki nem omlik össze Anya előtt, így gyorsan megöleltem a Csodanőt, felszárítottuk a könnyeit és lementünk a büfébe reggelizni. A műtét várható befejezése előtt visszatértünk a kórterembe, ahol a kis rácsos ágyban csak a barna plüssmackó lógatta az orrát. Kínosan lassan teltek a percek, a műtőből semmi hír. Amikor már az én türelmem is fogytán volt, szólalt meg Anya, hogy Ő már kezd aggódni. Teljesen felesleges - válaszoltam neki meggyőzőnek szánt hangsúllyal, de belül én is másodpercekre voltam a robbanástól. Az elmúlt évtized prezentációi megedzettek, így nyugalmat erőltettem magamra és unottnak szánt arccal pásztáztam a másodpercmutatót a fali órán. Pedig a nyugodtságtól elég messze jártam én is. Egyszer csak valami furcsa hang szűrődött be a folyosóról: olyasmi volt, mint a Marci sírása, de valami miatt nagyon furcsán szólt az a jól ismert sírás...

Egyszerre pattantunk talpra és lőttek ki a lábaink az ajtó irányába, ahol belépett egy ápolónő, karjaiban a mi összetört, vacogó kis Manónkkal. Szegénykém az intubálás miatt nem tudott sírni, csak hörgött, krákogott és úgy reszketett, mint a nyárfalevél. Azonnal takaróba csavartuk és Anya szoros ölelésében próbáltuk felmelegíteni, illetve megnyugtatni. Az evidens gyógyír természetesen szóba sem jöhetett, hiszen evésre továbbra sem gondolhattunk. Azonban valószínűleg a nővéreknek is megesett rajta a szívük és a protokollnál lényegesen hamarabb engedélyt adtak arra, hogy végre táplálékhoz juthasson Marci. Az elfogyasztott tejjel arányosan emelkedett a kis lurkó testhőmérséklete és életkedve, így a mi aggodalmunk is enyhülni kezdett. Azt persze nem tudtuk meg, hogy mi történt a műtőben, gyakorlatilag azt sem közölték, hol van seb a gyerkőcön, hogy tartsuk, hogy fektessük, hogy ne okozzunk neki fájdalmat. Mondjuk a fektetésen nem sokat kellett agyalni, a gyerkőc ugyanis úgy tapadt Anya, vagy az én mellkasomra, mint egy matrica. Ringatva, puszilgatva, a fülébe dúdolva telt a nap és vártuk, hogy a jó doktor megérkezzen és mondjon végre valamit.

Ahogy lement az utolsó műtét és ellátta az időközben megérkezett járó betegeket is, a derék doktor kihívott minket a kórteremből és végre elmesélte, mi történt odalent a műtőben. Orvosi értelemben a műtét sikerült, a beteg jól viselte a beavatkozást. Efelől azért voltak kétségeink, a kis beteg ugyanis kitartóan csüngött valamelyikünk nyakában. A délelőtti szeánszon végül három vágást végeztek a kis Mukink testén, amelyeket majd tisztán kell tartanunk, és bő egy hét múlva fog ismét rájuk nézni a doktor bácsi. Azt, hogy mikor lehet hazamenni, természetesen nem lehetett előre prognosztizálni.

Bár eddig sem éreztük úgy, hogy az idő kereke ezen a keddi napon extra gyorsan forogna, de a doktorral való megbeszélést követően mintha valaki még a fékre is rálépett volna. A másodpercek csak vánszorogtak, ahogy Marcival a karomban róttam a köröket a kórteremben. Időközben minden kis műtéten átesett lurkó magához tért az altatásból és kisebb-nagyobb fájdalmakkal a szemükben pislogtak ránk. A szülőkkel összenézve együttérzésünkről biztosítottuk egymást, és büszkén állapítottuk meg, hogy itt ma mindenki hős volt. Persze a legnagyobb hős a legapróbb emberke volt, aki békésen szuszogott a karjaimban. Bár "csak" egy rutin beavatkozás volt, azért a műtőajtóban pár másodperc alatt átfutott rajtam az érzés, hogy milyen törékeny is az ember élete, mekkora kincs az egészség. Túlzás nélkül elég egy rossz mozdulat, egy banális véletlen és el is veszíthetjük egymást. Hallgatva a kis szuszogását, érezve a kis testének a melegét azonban ezek a rossz érzések eltűntek és valamifajta megkönnyebbülés lett úrrá rajtam, túl azon persze, hogy rettenetesen sajnáltam szegényt, hogy ezen az egész tortúrán át kellett esnie. Őszintén szólva, én ugyanúgy vágytam a kis ölelésére, mint amilyen erővel ő csimpaszkodott belém, úgyhogy egymást nyugtattuk ő némán, nagyokat szuszogva, én pedig mondókákat mantrázva a fülébe. 

Bármennyire is hős volt Muki és kitartó Anya, ahogy esteledett úgy lett egyre nehezebb és fárasztóbb a tétlenség, amire a kórterem kárhoztatott minket. Időközben a kis betegtársak közül is egyre többen távoztak, akiktől irigykedve búcsúztunk egy-egy bátorító pacsival. Már majdnem este nyolc óra volt, amikor bejött a kórterembe az ügyeletes orvos és kimondta azt az egy szót, amire mind a hárman nagyon vártunk: Elmehetnek!!! Egy aktus volt még hátra, a kanül kivétele a kézből, hát szegény Mukinak itt ért véget a türelme, ahogy a ragtapasz meghúzta a kis bőrét, azonnal éktelen sírásba kezdett és még az autóban is hüppögött. Hiába, sok volt ez neki egy napra. De Anya is és én is nagyon büszkék voltunk a mi kis hősünkre, akit hál' istennek hazavihettünk közös életünk leghosszabb napját követően.   

"Ez is csak egy nap, nem a világ vége; a kedvedet ne törje meg
Lenyeled keresztbe, holnap vége, új nap indul, vége lesz"   

Update: a műtétet követő napok nagyon nehezek voltak, szegény kis Muki belázasodott, hasmenése volt és az emiatt gyakori kötéscseréket is nehezen viselte. Ráadásul a vágások miatt a mozgás is nehezére esett, így napokig tartott még a matrica üzemmód. Így nagyon büszke vagyok Anyára, aki fáradhatatlanul vigasztalta, virrasztott mellette és tartotta a karjaiban napokon keresztül, míg nekem vissza kellett térnem a dolgos hétköznapokhoz. Hétvégére varázsütésre jobban lett Marci, az együtt töltött idő, a sok közös játék újra mosolyt csalt az arcára és több napi hallgatás után végre a sikítását és az önfeledt kacagását is meghallhattuk. Ha kifoghatnám a mesebeli aranyhalat, azt kívánnám, hogy soha többet ne kelljen betegnek, elesettnek látnom a kisfiunkat és ne érezzem magam többet olyan tehetetlennek, mint ezen a leghosszabb napon.